Az első óvodai szülői értekezletük után kétségbeesve hív egy régi ismerős anyuka, akinek a legkisebb gyereke most kezdte az évet. Szinte sírva kérdezi szegény, hogy mi tényleg ismerjük-e az új óvónénit, mit tudok róla, mert neki nagyon nem szimpatikus.

Másnap jön egy üzenet a barátnőmtől, akinek szintén van egy kiscsoportosa, aki az elmúlt egy hétben nem igazán találta meg a hangot az óvónővel. Aggódik ő is.

Próbáltam nyugtatni mindkettőjüket, és elmeséltem egy harmadik barátnőm történetét, aki szintén így indított – csak éppen az iskolában. Ők a sulit választották és a tagozatot az elsős kislányuk számára, a tanító néni adott volt, nem is nagyon gondolkoztak el azon, passzolni fog-e a gyerekükhöz, tudták, hogy az osztály abszolút rá szabott, és ez volt a fontos nekik. Első blikkre kicsit merevnek érezték a tanárnőt, de közben azt sem tudták elképzelni, hogy fogja fegyelmezni azt a rengeteg sajtkukac elsőst, magyarul nem az eszményi tanerőt látták benne. Aztán fél év múlva arra jutottak: az ő gyereküknek tökéletes ez a tanár. Szigorúan fogja az osztályt, sok tanulnivalót ad, de közben rengeteg játékot talál ki, és ha kell (pozitív értelemben) óvónénisen pátyolgatja, segíti azt, akinek éppen erre van szüksége. Bár első látásra abszolút nem jött be nekik, adtak időt maguknak, a gyereknek és a tanárnak, hogy igazán megismerhessék, láthassák, hogy működnek együtt a gyakorlatban.

Emlékszem, első héten, amikor Barnit minden nap úgy hagytam ott az oviban, hogy vagy sírt, vagy csak látszott, hogy egy perc múlva sírni fog, én is ki voltam hegyezve az óvónők minden mondatára, és úgy éreztem, nagyon rosszul alakul ez az egész. Akkor a férjem nyugtatgatott: higgyem el, akik húsz éve ezt csinálják, jobban tudják, hogy működik az óvoda, mint én. És tényleg, a sírós időszakot gyorsan váltotta az, amikor Barni már minden délután azzal fogadott: „miért jöttél ilyen korán?”.

Én pedig idővel belelazultam a szülő szerepébe, és a hibák keresése helyett hálás vagyok. Intézményben minden gyerekünk (Kata is elkezdte az ovit!), és tényleg szeretik.

Szóval, nyugalom. Adjunk egy kis időt, hogy a tanárok, óvónők megmutathassák, milyenek valójában – ez nem az első hetekben fog eldőlni. És annak is, hogy a gyerekünk megtapasztalhassa, ő hogy érzi magát, hogy találja fel magát ebben a helyzetben, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy neki is az tetszik, ami nekünk.

Azóta beszéltem már az ismerős anyukával, és mesélte, hogy az első sokk után lenyugodott, próbált prekoncepciók nélkül közelíteni az új csoporthoz, és most úgy tűnik, minden rendben lesz. A kisfia jól érzi magát, ő pedig rájött, hogy egy új, más szellemiség is működhet olyan remekül, mint az ismert és megszokott. Csak nyitottan kell hozzá közelíteni.