Ha egy távoli bolygóról érkező, okos lény látná, hogy a kicsi gyerekek nemcsak illatosak és imádnivalók, ahogy a földiek a tévéikben mutogatják, hanem bepisilnek, bekakilnak, fáj a hasuk, néha nyafognak-bömbölnek, és nem akarnak enni meg aludni, rémülten gondolná: „Hú, de nehéz lehet gondoskodni róluk!” Persze ha megtudná, hogy nálunk két szülő vigyáz a gyerekekre – egy erősebb, rövid hajú meg egy valamivel kisebb, bodrosabb fejű –, először megnyugodna, hiszen logikus, hogy ketten arányosan osztják el a teendőket, aztán látva, hogy épp a gyengébb, a bodros fejű dolgozik többet, rosszkedvű jelentést írna az övéinek a földlakók ésszerűtlen életviteléről.
Szerencsére az anyák és nagymamák többségével együtt magam is edzettebb vagyok életünk logikátlan, ostoba jelenségeivel szemben, mint egy idegen, tehát nem hozott ki a sodromból, hogy egy vadonatúj kutatás szerint: a magyar családok közel hatvan százalékában a kisgyermekek gondozása nagyrészt az édesanya feladata, s csak a fennmaradó negyven százalékban vállalnak egyenlő részt a teendőkből az édesapák. Pedig az anyák többsége a saját döntése alapján, vagy anyagi kényszer hatására a kicsi egyéves kora körül újból munkába áll. Mégis. Rendben van, mi szülünk, mi szoptatunk, és Madách szerint a nők mosolya hoz a földre gyönyört, „ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra”, de ki vagy mi akadályozza meg az apákat abban, hogy éppúgy pelenkázzanak, fürdessenek, altassanak, mint mi?
Lehet, hogy most szidni kellene a férfiakat. Nem is teszem. Mert képtelenség figyelmen kívül hagyni a korábbi hazai gyakorlatot – néhány évtizeddel ezelőtt őskonzervatív volt ez ügyben a társadalom, azaz kizárólag(!) az anyák feladatának tartották a gyerekek gondozását –, amihez képest igenis van fejlődés. Egyre több óvónőtől hallom, hogy sok apuka jár szülői értekezletre, hozzák-viszik a gyerekeket, és a „pelenkázz, tovább élsz!” szlogent nemcsak megismerte, de el is fogadta a közvélemény. Azt is gyakran tapasztalom társaságban, a saját családomban vagy nyáron, a strandokon, hogy az apák is pattannak, ha a kicsikkel baj van.
Persze a felmérés számai szégyenletesek, van hová fejlődnünk. De reményre jogosít, hogy a válaszadók döntő többsége szerint a gyerekek gondozása közös feladat, amelyből anyának és apának egyforma súllyal kell kivenni a részét. Tehát az elmélet rendben van, már „csak” a gyakorlaton kell javítani. Nosza, kedves férfiak, karnyújtásnyira a siker! Mutassák meg, hogy legalább olyan erősek, teherbírók, mint az édesanyák, és váljanak egyenjogú társainkká a gyerekek gondozásában! Mi drukkolunk. Hajrá, apukák!
