A Nők Lapja Kismamáink című, hét éve indult rovatom kapcsán nagyon sok megható levelet kaptam anyukáktól, akik éppen ugyanabban az élethelyzetben voltak mint én. Sokan szólítottak le a játszóházban, az óvodában vagy a gyerekorvos rendelőjében üldögélve, hogy én vagyok-e a Szigeti Hajni. Mivel többnyire én voltam, meg is beszéltük gyorsan, hogy miről szólt az aktuális heti cikk, és azt is, hogy újdonsült ismerősöméknél hogyan megy a hozzátáplálás, ők is küzdenek-e a fogzással, hány órát (nem) aludtunk az utóbbi években vagy milyen szépet rajzolt neki a kisfia, kislánya az oviban. Úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást, hiszen ahogy a férfiaknak a foci vagy az autók, úgy az anyáknak a gyerek-téma mindig bejön, összeköt, cinkostárssá tesz. Egyszer például ezt a kedves levelet kaptam Fruzsinától:

„Kedves Hajni!

Ez már a sokadik írás, ami telibe talált engem. :) Nekem egy fiam van (és úton a második), de a tiédhez hasonló őrült napindításban volt már szerencsénk nekünk is. Délelőtt 10-kor már az ebéd utáni alvást vártam… Azóta sokkal jobb, mert hivatalosan is a dackorszakba lépett a kisfiam…
Nagyon fontosak ezek az őszinte, nyílt írások, lélekmelengetők a hasonló cipőben járóknak. Köszönet értük, hogy egy, két és három gyerek mellett is jut (csinálsz) rájuk időd, és nem utolsó sorban kiteszed magad a szúrós tekinteteknek, hogy nem csak az anyaság mindent elsöprő gyönyörűségéről írsz.
Csak így tovább!”

 Ezúton is köszönöm, és kitartást mindenkinek!