Kevés hír döbbentett meg mostanában jobban, mint amikor meghallottam, hogy egy üzletlánc egy divatcéggel közös kollekciójáért ölre mentek a vevők a belvárosban. Embereken átgázolva, egymást fellökve és rajtuk taposva igyekeztek a divat bolondjai megszerezni a darabokat, amelyeket ugyan borsos áron kínáltak, ám ezek szerint mégis remek vételnek bizonyulhattak. Ha az ember valamiért akár ölni is […]

Kevés hír döbbentett meg mostanában jobban, mint amikor meghallottam, hogy egy üzletlánc egy divatcéggel közös kollekciójáért ölre mentek a vevők a belvárosban. Embereken átgázolva, egymást fellökve és rajtuk taposva igyekeztek a divat bolondjai megszerezni a darabokat, amelyeket ugyan borsos áron kínáltak, ám ezek szerint mégis remek vételnek bizonyulhattak. Ha az ember valamiért akár ölni is kész, az csak fontos és értékes lehet, nem igaz?

Honnan ez a tűz és kitartás? Hogyan akarhat valaki ennyire valamit? Értem, hogy a vásárlásmánia közeli rokona a drogfüggőségnek, és ugyanazt az átmeneti extázist nyújtja, mint a kábítószerek. Azt a többórás várakozást viszont egyáltalán nem értem, ami megelőzte az összecsapást. Mi vesz rá valakit, hogy rászánjon egy fél napot arra, hogy vegyen valamit? Hogy nem adja fel fél, egy vagy három óra után a várakozást? Hogy nem ér el arra a pontra, amikor azt mondja, nincs az a divatlogó, ami ennyit megér? Hogy nem gondolkodik el ennyi ráérő idejében, hogy végül is mit akar ennek a szerencsétlen, vérrel és verítékkel megszerzett darabnak a segítségével elérni? Presztízst? Boldogságot? Örök életet? Mit adhat az embernek egy menőnek vélt áldizájner póló vagy kabát?

Sorba az ember muszájból áll. Amikor háború vagy egyéni szerencsétlenség idején valaki hiányt szenved alapvető fizikai szükségleteiben, vagyis amikor annak a bizonyos Maslow-piramisnak hiányos a legalja. Ingyenes ételosztáskor hosszú sorban kígyóznak a hajléktalanok az ételért, s ott nem kérdezi meg az ember, miért teszik. Sorban állnak, mert életben akarnak maradni.

A kommunizmus jellemzően a sorban állás rendszere volt, és bár mi, magyarok a szovjet blokk Svájcának számítottunk, azért az én anyukám is hajlandó volt annak idején sorba állni minden decemberben, csak hogy banánt szerezzen nekünk karácsonyra. Az internet előtti időkben pedig rendszeresen sorban álltunk a postán, a bankban és a hivatalokban, mert be kellett fizetni vagy el kellett intézni valamit. Sorban álltunk, de kényszerből, mert nem volt más választásunk.

Manapság azonban a világ szerencsésebb felére visszatért a sorban állás divatja. Emberek képesek a szabad ég alatt tölteni az éjszakát csak azért, hogy pár nappal korábban birtokolhassanak egy általuk menőnek vélt terméket. Elég valamire kiírni, hogy limitált széria, és máris akad tömeg, amelyik időt és energiát nem kímélve igyekszik azt megszerezni. Több hónapos vagy akár -éves várólisták vannak a legjobb éttermekben, és a menő múzeumokba is csak úgy lehet manapság bejutni, ha végigálljuk előtte a többórás sort. A mai ember azért áll sorba, mert olyan élményre számít, amelyet különlegesnek vél, s amelytől azt várja, hogy őt magát is különlegessé teszi.

Minden vágyunk kitűnni a tömegből, kilógni a sorból – úgyhogy nincs más választásunk, mint beállni azok hosszú sorába, akik szintén arra vágynak, hogy kivételesnek érezhessék magukat.

A jegyzet a Nők Lapja 2015/48. lapszámában jelent meg.