Van egy jó barátom, akinek kazánszerelő vállalkozása van, ami nagyon jól megy neki, olyannyira, hogy lényegében már az előző év végén tudja, mit fog csinálni a következő év folyamán. Ő mesélte, hogy megkereste egy nagy multinacionális cég, hogy segítsen nekik 40 víz-, gáz- és fűtésszerelő szakembert keríteni, akiknek egy éven keresztül tudnának munkát adni. Még a végére sem értek a kérésnek, amikor a barátom már tudta, hogy nem lesz képes segíteni. Nemhogy 40, de 20, sőt 10 szakembert is nehéz ma szerezni, mindenki munkaideje és -ereje már réges-rég előre le van kötve. Szakemberhiány van.

De vajon miért van ez így? Hát a gazdasági ésszerűség, a piac törvényei nem azt diktálnák, hogy ahol nagy a kereslet, ott megjelenik a kínálat is? Miért nem mennek (továbbra sem) a fiatalok kellő számban például víz-, gáz- és fűtésszerelőnek?

Az amerikai gazdasági napilap, a Wall Street Journal (WSJ) nemrég ismertette egy kutatás eredményét, amely a gyerekek felnőttéletben való későbbi boldogulásának a körülményeit vizsgálta. Ma lényegében minden szülő meg van győződve arról, hogy a gyereke akkor lesz sikeres, ha már négyéves korában folyékonyan ír és olvas, ötévesen idegen nyelvet tanul, hatévesen megkapja az első okostelefonját, hétévesen az első laptopját, és mindenféle különórákra jár napestig. „A te dolgod most csak az, hogy tanulj, mással ne foglalkozz!” – mondja a gondos szülő, pedig úgy tűnik, nincs igaza. A WSJ-ban idézett kutatás alapján az a jó, ha a gyereknek a tanuláson kívül nagyon is van más dolga. Az egyik legfontosabb tényező egy gyerek későbbi boldogulásában ugyanis az, hogy mennyit segített otthon a ház/lakás körüli teendőkben. A kutatás szerint, akiket már három-négy éves koruktól kezdve „befogtak” segíteni, azok önállóbbak lettek, felelősségteljesebbek, empatikusabbak, együttműködőbbek, mások személyét és munkáját jobban megbecsülik, de jobb teljesítményre lettek képesek későbbi munkájukban is, amelyet nagyobb kedvvel és örömmel végeznek, jobb lett a munkaetikájuk, a munkához való hozzáállásuk is. Nem gonosz rabszolgatartó az a szülő, aki házimunkára fogja a gyerekét, hanem éppen a legjobbat teszi ezzel neki, mert az a gyerek becsülni, sőt szeretni fogja a munkát. Bármilyen munkát.

Tetszetős elmélet, ezért is ért hidegzuhanyként, hogy amikor otthon elmondtam, mit olvastam a WSJ-ban, és hogy ez alapján miként fogjuk megreformálni a családi életünket, csak értetlenségbe és elutasításba ütköztem. A gyerekeim azt mondták, már így is túl sokat tettem a későbbi boldogulásuk érdekében, igazán szükségtelen tovább erőlködnöm. Egy dologra viszont nyomatékosan megkértem őket, hogy ugyanis amikor valamelyikük munkaerkölcsét igyekszem éppen fejleszteni, ne az legyen kapásból az első mondata, hogy „Miért pont én?!”, mert attól a felforr az agyvizem…

Szöveg: Krúdy Tamás