A meztelenség mára tömegessé vált. Ma már ahhoz kell nagyobb erőfeszítés, hogy elkerüljük a fedetlen testek látványát, olyan mennyiségben árasztanak el minket vele. A múltkor a HÉV-en mellettem ülő férfi sportújságjában is félmeztelen nő képét vettem észre, pedig nem tudok olyan sportágról, ahol fedetlen kebellel küzdenének egymással az ellenfelek. És hiába háborgunk évek óta, még mindig rengeteg az olyan reklám, ahol ingerlő női domborulatokkal, vonagló, hosszú hajú, lihegő teremtésekkel akarnak eladni autót, sört, férfi parfümöt. Megalázó? Az.
A másik kategória az úgynevezett „ügyekért vetkőzés”, amikor ismert vagy ismeretlen nők valamilyen fontos témára, problémára akarják felhívni a fi gyelmet a meztelenséggel. Mellrák, világbéke, klímaváltozás, a vízkészletek, szexturizmus, önrendelkezés, parlamenti kvóta, szőrmeviselés – és így tovább. Ebben az esetben a test nem áru, hanem üzenet, vallják a vetkőzők, mégis szinte minden esetben elszabadulnak az indulatok. A pucér testűek szemére hányják, hogy legalább annyira hívják fel magukra a fi gyelmet, mint arra a bizonyos ügyre. A helyzet az, hogy aki leveti a ruháit, arról nagyon sokszor leírják, elmondják, vagy akár csak arról faggatják, hogy ugye ez az egész azért van, mert az illető éppen elveszítette a munkáját, lekerült a képernyőről, elhagyta a férje, fél az öregedéstől, pénzsóvár és így tovább. És teljesen mindegy, igaz-e ez, vagy sem, hogy az illető valóban az ügyért vagy egyébért vetkőzött, innen már nehéz győzni. Jön a felháborodás, a szócsata, a sértődés. Pedig csak arról van szó, hogy aki felfedi a teste titkait, arról ki feltételezné, hogy híve a takargatásnak? Ha vállalta, hogy megmutatja a testét, nyilván vállalja önmagát mindenestől. Kitárulkozik. Elvégre test és lélek szorosan összetartozik, hatnak egymásra, sőt meghatározzák egymást. Tetszik vagy nem: a vetkőző szabad préda lesz.
Van itt még valami, amitől személy szerint mindig elképedek. Amikor egy nyilvánosan meztelenkedő azt mondja, hogy ő azért engedi lefényképezni magát, mert jóban van a testével, és szeretné, ha más is jóban lenne a sajátjával. Mintha az, aki nem állna ki pucéran, nemcsak a testét, de egyebet is rejtegetne. És ha fordítva van? Szerintem, aki jóban van a testével, az méltósággal és tisztelettel bánik vele, és csak annak mutatja, aki ezt a testet szereti. Mert jól tudja, hogy a meztelen kép ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a meztelen ember. Hasonlít ez ahhoz, amikor éveken át álompárként, álomcsaládként tetszelgő emberek hirtelen nem értik, miért akar mindenki részleteket megtudni a válásukról, a fájdalmukról. Olyankor hirtelen már csukódnának befelé, és csodálkoznak, hogy egyesek nem átallják feszegetni az ajtókat. Jó lenne, ha többen értenék meg, hogy a családban, a barátaink közt egészen más szabályok uralkodnak, mint a nyilvánosságban.
Szöveg: Hulej Emese
