Vannak igazán nagy ötletek, amikhez nem kell pénz, csak egy kis odafigyelés, érzékenység. Ezek többsége szabadon felhasználható, mindenhol megvalósítható, és bár senki nem fog belőle meggazdagodni, az ötletgazdára sok-sok ember gondol hálával. Ilyen a külföldön egyre több oktatási intézményben felállított „buddy bench”, ami talán haverpadként magyarítható. Az iskola vagy az óvoda udvarára, a játszótér közepére kihelyeznek egy padot, amiről minden gyerek tudja, hogy oda ülhet, ha egyedül érzi magát, és minden gyerek tudja, hogy az ott ülőnek segítségre van szüksége. Ennyire egyszerű. És működik.
A gyerekeknél farkastörvények uralkodnak, még az egyébként cuki óvodások körében és a figyelmes pedagógusok mellett is. Megesik, hogy valaki kimarad a játékból, mert később ért ki az udvarra, éppen összeveszett valamelyik hangadóval, nem fért be egyik focicsapatba sem, esetleg a legjobb barátja aznap nem ment iskolába. A bátrabbja megpróbál az egyik csoporthoz csapódni, vagy beszállni valamilyen játékba, de ehhez nagy önbizalom és rengeteg jó tapasztalat kell, a többség inkább csak bekkel, és gyűjtögeti az erejét ahhoz, hogy lépjen. A mókába belefeledkező kicsiket nem szabad hibáztatni, hiszen a játéknak pont az a lényege, hogy a gyerekek elmerüljenek abban a varázslatos világban, nem csoda hát, ha nem veszik észre, hogy valamelyik társuk tanácstalanul téblábol. Egészen más a helyzet azonban, ha jól látható helyen ott van ez a pad, így azonnal feltűnik, ha valaki nincs jó passzban. A haverpad azért is nagyon szimpatikus, mert nem kell színt vallani, a többiek elé kiállni, nem szükséges magyarázkodni. Csak leül oda az elárvult kisgyerek, és pillanatokon belül ott terem egy haver, aki elbeszélget vele, bevonja őt a fogócskába, vagy a hátsó udvaron zajló titkos küldetésbe. És azt hiszem, az egész kezdeményezésnek ez a legnagyobb, leghosszabb távú haszna; hogy a gyerekek az egyik oldalon megtanulják észrevenni, hogy valakinek egy kis odafigyelésre van szüksége, a másik oldalon pedig tapasztalatokat szereznek arról, hogy nincsenek egyedül, és segítséget kérni ér.
Szöveg: Jónap Rita
