Május másodikán indul az érettségi szezon. Ha nem lébecolta el céltalanul az előző 4-8-12 évet, akkor érettségizős korában tud talán egész életében a legtöbbet az ember. (Tisztelet, persze a kivételeknek.) Ekkor még emlékszik a másodfokú egyenlet megoldóképletére, tudja, mi a termodinamika első főtétele, fel tudja idézni, mikor volt a hosszú hadjárat, és megfigyelte, hogy Ady legtöbb versének címe háromszavas. És még rengeteg minden mást. Talán soha többé senki nem fogja megkérdezni tőle, hogy mi a kénsav képlete, vagy hogy melyek a mise állandó részei. Ma az egész világ arról szól, hogy egy dologban kell nagyon jónak lenni, abban kiemelkedőt alkotni. A többi nem érdekes. Minek egy humán beállítottságú gyerek életét matekpéldákkal keseríteni, egy reál beállítottságúét pedig versekkel? Elég neki, ha csak azt tudja, amire szüksége lesz majd felnőttként.

És valóban, lehet, hogy elég. A középkorban például hasonló elven működött a tudás elosztása: mindenki azt és annyit tudott, amire szüksége volt. Királyok egész sora közismerten nem tudott sem írni sem olvasni, és nem azért, mert buták voltak, hanem mert nem volt rá szükségük, az ilyesmit elvégezték helyettük az írnokaik, ők uralkodni születtek. És így tovább, a társadalom minden rétegének megvolt a maga feladata, aminek elvégzéséhez meg is kapta a megfelelő tudást. A társadalom berendezkedése akkor feudális volt, jobbágyból nem lett király, sem királyból jobbágy, mindkettőre születni kellett. A demokratikus társadalmakhoz hozzátartozik a tudás demokratizálása is. Ez persze sok olyasminek az ismeretét is jelenti, ami (látszólag) szükségtelen. Ám meggyőződésem, hogy ezen a sok „felesleges” tudáson alapszik az egész mostani társadalmi berendezkedésünk. Ahogy rohamosan specializálódik a tudás és csökken az általános műveltségi szint, úgy vész el az esély a valódi demokráciára.

A fi am most érettségizik, lenyűgöz a tájékozottsága és az ismeretanyag, ami a fejében van, hozzá képest szakbarbár vagyok. Én harminc évvel ezelőtt érettségiztem, szinte napra pontosan akkor kezdődött az érettségi szünet, mint idén. Emlékszem, nagyon intenzíven tanultam, sikerült szinte teljesen kizárnom a külvilágot. Az is csak nagy sokára lépte át az ingerküszöbömet, hogy édesanyám holtsápadt arccal jön be a szobámba és csukja be a nyitott ablakomat. Pedig odakint langymeleg volt, sütött a nap, és vidáman csiripeltek a madarak. Életemben akkor hallottam először ezt a szót. Feketeüröm. Csernobil.

Szöveg: Krúdy Tamás