A foci-Eb indulásakor a férfi ak eltűntek a társkeresőkről. A helyzetet orvosolandó, több internetes oldal is tanácsokat ad a szingli hölgyeknek, hol csapjanak le a futballrajongókra, miképp tudják felhívni magukra a kiszemelt szurkoló figyelmét, és hogyan kell fociügyekben tájékozottnak tűnniük. Túl azon, hogy nem hiszek sem a tuti férjfogó tippekben, sem abban, hogy másnak kellene mutatnunk magunkat, felmerül bennem a kérdés: mit nyernek a nők egy szurkolóval?
Családom minden férfi tagja sportol és szurkol, a közös ebédeken rendre szóba kerülnek a különböző kosárlabda- és focimeccsek, amit mi, nők hangosan ununk, de a jelenséget a „csomag” részének tekintjük. Azt is észrevettem, hogy gyanakodva méregetjük azokat a férfiakat, akik nem nézik a közvetítéseket, vagy nem ismerik a csapatokat, ne adj’ isten a szabályokat. A Franciaországból érkező képek, felvételek ugyanakkor rendkívül riasztóak: vérző fejű emberek, egymást püfölő szurkolók a stadionban és a sétálóutcákon egyaránt. A hírek alapján könnyű ítélkezni az angol és az orosz drukkerek felett, pedig a rendbontók mindkét nemzetnél az adott tábor egy százalékát teszik ki csak. És szomorú, de ennyi pont elég ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol. Régen gyakrabban jártam ki a férjemmel meccsekre, és mindig borzongással vegyes kíváncsisággal figyeltem, hogyan alakul át több civilben kedves, udvarias férfi hangosan káromkodó méregzsákká. Tudom: tömegpszichózis, fokozott stresszhelyzet, felszabaduló gátlások, elszabaduló indulatok. A helyzet nem sokkal jobb a gyerek-sporteseményeken sem. Nemrég rendezték Miskolcon a labdajátékok diákolimpiai döntőjét, ahol közel ezer tizenhárom-tizennégy éves mérkőzött meg három nap alatt. Számomra a legszembetűnőbb az volt, hogy a pálya szélén mindenki mennyire okos, valamint a bekiabálások alapján bizonyára kiemelkedő, még mindig aktív sportoló, aki soha nem hagy ki egyetlen helyzetet sem, és mindig visszaér védekezni. Apukák és anyukák hergelték egymást és az edzőket, ordítva biztatták és alázták a saját gyermeküket, halkabban, de a másik tábor számára is tisztán hallhatóan gúnyolódtak az ellenfél játékosain. Közben figyeltem a gyerekeket, akik gladiátor módjára küzdöttek, akik sérülten is beálltak, mert fontos számukra a csapat. Egy sem lazsált, egy sem akadt, aki ne győzni akart volna: ami a lelátóról látványos cirkusz, az a pályán kőkemény harc. Amikor azonban lefújták a meccset, ezek a fiatal sportolók lepacsiztak egymással, gratuláltak a győztesnek, odamentek a sérülthöz, és érdeklődtek a hogyléte felől. Megmelegedett a szívem, amikor félórával később azt láttam, hogy együtt röhögnek az öltözők előtt, másnap pedig egymás meccsein szurkolnak. Azt hiszem, ez (is) egy olyan terület, ahol a felnőtteknek kellene példát venniük a gyerekekről. A szurkolóknak meg a sportolókról.
Szöveg: Jónap Rita
