2016. július 1-jén életbe lépett a törvénymódosítás, amely nyomatékosítja a nagykorú gyermekek Alaptörvényben rögzített szülőtartási kötelezettségét. A szakemberek szerint az idősotthonok járnak jól vele, akik ezután per útján maguk is be tudják majd hajtani a kisnyugdíjasok hiányzó ápolási díját a gyerekeiken. Sokan felkapták a fejüket a hírre, nem véletlenül. Hiszen eddig azt szoktuk meg, hogy állambácsi ilyenkor a zsebébe nyúl. Csakhogy úgy tűnik, ez a korszak lejárt, a polgári tudatosodás útján előrébb kell haladnunk. Létezik ugyan egy, cirka száz évvel ezelőttre datálható, nemzedékek közötti megállapodás Magyarországon, amely előírja, hogy az aktív népesség a havonta fizetett járulékával gondoskodjon a társadalom idős tagjairól, ám az eddig is minden jóérzésű ember számára nyilvánvaló volt, hogy ez nem jelenti azt, hogy a szülőjét ne támogassa, ha az valami miatt mégis rászorulna a segítségre. Mert pont azt a valamit, az emberi tényezőt – alacsony nyugdíj, betegség, rokkantság, végletes elesettség stb. – képtelenség belekalkulálni egy társadalmi szerződésbe. Értem én, mi rejlik a felháborodás mögött. Hiszen akadtak szeretetlen, erőszakos, a gyereknevelési kötelezettségüknek eleget nem tevő szülők is, akik most szemtelenül követelőzhetnek a magukat is nehezen a víz színe fölött tartani tudó gyerekeikkel szemben. De ne feledjük, a szabályozás mögé éppúgy odaképzelhetjük azokat a szívtelen, ám jómódú utódokat is, akik megfeledkeznek rászoruló szüleikről. Bízzunk benne, hogy a bíróságok körültekintően mérlegelnek majd.

Az is világos, hogy az emberek a saját jövőjük miatt is aggódnak. Régóta tudható, hogy drasztikusan romlik az aktív népesség és a nyugdíjasok aránya az országban, és nem világos, hogy 10–20 év múlva egyáltalán meg tudunk-e még élni a nyugdíjainkból. Megnőtt tehát az öngondoskodás fontossága, és ez érthetően nyomasztóan hat ránk. Mégis rossz volt olvasni az indulatos megjegyzéseket: pl. „Persze, majd az iszákos apámat fogom támogatni!”… Sánta Ferenc megrendítő novellája jutott eszembe, a Sokan voltunk. Ahogy az öregember felbotorkál a hegyoldalra a „Büdösbe”, a barlangba meghalni, mert nem akarja tovább szaporítani az éhes szájakat otthon. A 20. század elején még valóban megtörtént ilyesmi, hiszen a generációk viszonya akkor sem volt zavartalan. Előfordult, hogy a felnőtt fiú már rég a földeken robotolt a család megélhetéséért, amikor az apja még mindig ragaszkodott a birtok tulajdonjogához, mert attól félt, ha lemond róla, megtűrt öregember lesz a saját házában. Volt rá példa elég, hiába kötelezte a szokásjog a gyerekeket arra, hogy az örökség fejében tiszteljék és eltartsák idős szüleiket. Csakhogy mindig akadt, aki a normát felrúgta, éppúgy, ahogy ma is sokan megpróbálnak kibújni erkölcsi kötelességeik teljesítése alól. A törvények éppen azért születnek, hogy ezeket betartassák! Mert a gyakorlat csak ritkán egyezik a kőtáblákba vésett parancsolatokkal.

Koronczay Lilla