Vállára omló, ősz hajkorona, gyönyörű, finoman metszett arc, fehér zakó, égszínkék ing, fehér nadrág és cipő. Egy fi karcnyi tökéletesség, fény, fikarcnyi örökkévalóság ebben a kusza, zagyva, töketlen világban. Ahogyan a taxival begördül a Dorottya utcába, ahogyan halvány mosollyal kiinteget az ablakon, amilyen gyengéd mozdulattal segíti ki a mellette ülő Gittát..! Mintha üzenet volna valami távoli, soha-nem-volt, soha-nemlesz derűs világból. Lényében mindig is ott volt a csillagvilágból jövő Kis herceg, a kaotikus hétköznapokon felülemelkedő méltóság, káoszon túli elegancia, romlottságtól mentes tisztaság. Mintha csak egy tavaszból érkezett volna, „mely messze, mint az ég”…
…aztán, ahogyan kilép a taxiból, és egy pillanat alatt szarrá ázik. A hirtelen lezúduló nyári vihar. Egy szemvillanás, és a gondosan elrendezett hajkorona cafatokban lóg, a szikrázó napsütéshez illő zakó, ing, nadrág csuromvíz tapadt-simult fonnyadó testéhez, puha cipője tocsog a víztől. „Ez a szépek sorsa a Földön?” Ilyen illékony volna a harmónia, törékeny a rend, mulandó a ragyogás, ilyen rebbenő tünemény az emberi élet?
Átsurranunk a Vörösmarty tér szegletén a Zserbóig. A zivatar elől akkorra már a környékről mindenki odamenekült, a belső térben zsúfoltság, tolongás, tülekedés és hatalmas zaj. Zümmögés, kanálcsörömpölés, tányércsattogás. Az egyik felszolgálólányra nézek, ő széttárja a kezét: egyelőre nincs bent hely, egy másik int, hogy az ablaknál fizetnek, az nemsokára felszabadul. Megfelel? Persze!
Tegnapelőtt láttam hosszabb idő után először. Amikor kiértem a Vörösmarty térre, ott állt az oroszlános kút tetején, és onnan nyitotta meg a Könyvhetet. Fontos volt számára, hogy eleget tegyen a felkérésnek. Az idők során ő lett az országban az „írófejedelem”, ami nem rangot, pozíciót, nem nagyságrendet jelentett, hanem egy általa képviselt habitust. Jelenlétet, kiállást, igényességet, komolyságot, elkötelezettséget. Hangja kicsit fakóbb volt, mondatai kicsit kurtábbak, végigmondhatóbbak, mondandója kicsit szelídebb, engesztelőbb, ezzel együtt pillanatok alatt bűvkörébe vonta az odasereglő embereket.
Előzetesen úgy egyeztettük, hogy a megnyitóbeszéd és a dedikálás között félrehúzódunk beszélgetni, de kiderült, erre innentől semmi esély. Mire vége lett a beszédnek, már a Váci utcáig kígyózott a sor: ezrek vártak, hogy dedikálja az aznapra megjelentetett, a betegségéről írt döbbenetes könyvét, a Hasnyálmirigynaplót. Szinte odasodorta az őt váró tömeg a Magvető standja előtt felállított asztalhoz, és ömleni kezdtek a rajongók. Két órán keresztül folyamatosan jöttek és jöttek. Ő ülte derekasan. Mindenkivel készséges, nyitott, udvarias volt. Néhányan körülötte aggódva figyeltük, többször szóltak is neki, „Nem lesz-e sok?” „Nem kéne abbahagyni?”, de ő hallani sem akart róla. Írta, rezzenéstelenül írta, írta a névre szóló dedikációkat. A szó szoros értelmében alig maradt jártányi ereje. Ki tudnék-e jönni holnapután? – kérdezte alig hallhatóan, a második dedikálás előtt üljünk majd be stikában a Zserbóba!
És most itt ülünk. Én még tavaly decemberben szerettem volna ezt az interjút. Akkor mesélte Cserhalmi Gyuri, hogy milyen sokat jelent a szintén rákos feleségének Péter bölcsessége, iróniája, és gondoltam, biztosan vannak hasonló helyzetben, akiknek adhatna valami támaszt, reményt. Még kicsit barátkoznia kell az ötlettel – mondta. Azóta időről időre szóba került közöttünk az interjú, de mindig húzódott. Mind gyakrabban hullámzott az egészségi állapota, a kedélye. Attól tartottam, hogy nyűg lenne számára az egész, inkább kerültem is a témát, amikor egyszer váratlanul ő tett célzást, hogy mi is lesz az interjúnkkal. Számomra az ő zsenialitása igazán abban rejlett, hogy kézben tudta tartani életét. Kialakította rendjét, ritmusát, rítusait, és amikor kiderült, hogy gyilkos kór támadta meg, akkor is egy pillanat alatt átrendezte az egészet. Belekomponálta életébe a szembenézést az elmúlással, a betegséget, a kezelést, a szenvedést, és ezzel alkotott maradandót. Lehet, hogy ebbe beletartozott még egy interjú is? A könyve megjelenése, a nyitóbeszéd, a dedikálás mellett ez a búcsúzó beszélgetés? Vagy csak baráti gesztus volt a részéről? Netán tartani akarta a szavát, ami számára mindig, mindenkor – életműve igazolja – szent volt?
A felszolgálónő elrendezi az asztalt. Péter nem kér semmit, az orvos szigorú diétát írt elő, és ehhez ő pontosan tartja magát. Majd huncut mosollyal hozzáteszi: kivéve, amikor éjszakánként kilopózik, és kis csokidarabot csór az unokáitól. Arca pergamenszerűen vékony, áttetsző. Vonásaiban sok szenvedés. Szavai halkak. Tekintetében van valami döbbenetes személytelenség, valami „már-nem-itt-levés”. Mint aki már távozóban van, mint aki már túl van (sok) mindenen. Az esővízfoltokat próbálja lepöckölni magáról. Tip-top, mint mindig. Az ablakon beszivárgó napsütés mintegy glóriát von a feje köré. Kint, a téren, csaknem egy órával a meghirdetett dedikálás előtt, már gyűlnek az emberek. Int, kezdjük! Én meg… én meg… tudom, hogy most nincs kérdés, nincs szakma, nincs tudás, nincs rutin… Itt egy ember van, aki jött valahonnan, megy valahova, aki focizott Albert Flórián ellen, aki megalkotta az elmúlt fél évszázad legfontosabb irodalmi életművét, akit matekpéldák megoldásának ürügyén mindig kizökkenthették az írásból a gyerekek, aki most búcsúzni készül. Semmi érzelgősség, semmi bölcselkedés, semmi magasztoskodás. Elkezdődik utolsó személyes beszélgetésünk. Tudjuk mindketten. A többi cikk, levelezés, javítgatás, emlék, drukk, ima, foszlány, varázslat. Péterke, pedig az is lehet, hogy ha még kicsit vársz, eszembe jut egy hozzád méltó poén…
Szegő András
