Dühöng a barátnőm, amikor az unokákról kérdezem. – Képzeld – meséli –, hiába könyörögnek a gyerekek, hogy végre saját lakáskulcsuk lehessen, és hazamehessenek tanítás után, a lányomék annyira féltik őket, hogy még mindig értük mennek az iskolába. (Kocsival persze, amelyen tripla gyerekzár van.) – A dolog nem lep meg – folytatja barátnőm egyre nagyobb hévvel –, mert amikor nyáron áthozták őket a szokásos „nagyi-vakációra”, az autó dugig volt a cuccaikkal, mintha nem is hozzám, hanem egy földkörüli útra készülnének, a legveszélyesebb bennszülöttek közé. A biciklik fejés könyökvédőkkel érkeztek, a gyógy- és fertőtlenítőszereket speciális elsősegélyládába pakolták, a flakonokat furfangos védelemmel látták el, betetőzésként még egy víztisztító kütyü is előkerült. Később meg állandóan csengett a mobil: hol a papa, hol a mama érdeklődött, nem történt-e valami tragédia. Kiderült az is: a „nagymamavizit” előtt a gyerekek egész nyáron a minden szabad percüket beosztó táborokat járták, kivéve azt a tíz napot, amelyet az ugyancsak gondosan fegyelmező szülőkkel töltöttek, akik – úgy látszik – abban reménykednek: a szeretetnek hitt féltő, állandó kontroll minden bajtól megóvja majd a csemetéket.

Értem barátnőm aggodalmát. Mi valamikor kulcsos gyerekek voltunk, akkoriban kötöttünk életre szóló barátságot. Nem volt még mobiltelefon, mi több, vezetékes sem; reggel megkaptuk hát az eligazítást, mit kell aznap segítenünk, és tanítás után miénk lett a lakás. Természetesen tudtuk: nem nyitunk ajtót idegeneknek, és tisztában voltunk azzal is, kihez kell fordulni baj esetén. Közben pedig belekóstoltunk valami nagyon fontos dologba: a függetlenség, a szabadság és a felelősség ízébe. Vigyáznunk kellett a ránk bízott kulcsok mellett a „cekkerpénzre”; sőt, később még a kistesóra is. Senki sem szabályozta, hogy tanulás után mit csináljunk a szabadidőnkkel; magunk kényszerültünk rá, hogy felfedezzük a legnagyobb ellenség, az unalom értelmes ellenszerét.

Igaz, a pszicho-, szocio- és egyéb „lógusok” akkoriban időnként aggódtak értünk, még viták is folytak rólunk. Ma viszont éppen ellenkezőleg, azt olvasom: vannak szakemberek, nem is kevesen, akik szerint több gyereknek adhatnánk oda ezt a bizonyos lakáskulcsot – természetesen csak azoknak, akik maguk kérik már a vele járó felelősséggel együtt.

Igen, tudom: a mi korunkban sok minden nagyon másképpen volt. Például nem volt még internet, nem volt Facebook, nem hajszolhattuk hát a lájkokat, hogy a hirtelen ránk szakadó szabadság mámorában veszélyes, végig nem gondolt tettekkel imponáljunk társainknak. Ilyenkor derül ki igazán, és ez fontos tanulsága, mondhatni kulcskérdése a szülői létnek: a szabadság olyan, mint a testedzés. Gyerekkortól fokozatosan kell emelni a napi adagot, hogy hozzászokjék a szervezet. Mert ha hirtelen zúdul ránk, biztosan megszédülünk tőle.

Balázs-Piri Krisztina