Önök emlékeznek rá, mit csináltak 2006 őszén? Nyilván igen, nekem is sok emlék beugrik, de azért rengeteg minden történt azóta. Tíz év hosszú idő. Ezt Jeffrey is tudja. Ő az anyját nem látta tíz évig.

Az afrikai Gabonban nőtt fel, a középiskola után, 2006-ban Amerikába költözött egy jobb élet és a kosárlabdás karrier reményében. Az anyja otthon maradt, huszonhárom órányi repülőútra tőle. Anyagi okok és vízumproblémák miatt nem utazhattak egymáshoz, csak skype-on és telefonon beszéltek. Jeffrey közben megnősült, tavaly gyermeke született.

Aztán az öccse – akivel meg négy éve nem találkoztak – titokban mégis meg tudta szervezni, hogy az anyukával meglátogassák a családot. Kizárólag a férfi feleségét avatták be.

Amikor Jeffrey munka után gyanútlanul belépett a lakásba, az anyja elbújt. Először csak az öccsét látta, már így is határtalan volt az öröme, fülig érő szájjal ölelgette a srácot.

Aztán előlépett az anya…

A férfi sokkot kapott. A szoba másik sarkába szaladt, leborult, és csak annyit tudott zokogni, visítani, hogy „Muma”. A nő gyengéden vigasztalta. Jeffrey – a nagydarab, szakállas férfi – újra kisfiú volt.

A felesége levideózta a találkozást, a felvételt majdnem kétmillióan látták. Mindenkinek eszébe jutott a saját anyja, aki tehette, gyorsan felhívta, megölelte. De volt, aki már elkésett vele. Valaki azt írta, mielőtt meghalt volna az anyukája, már öt éve nem látta őt. És hányan lehetnek, akik haragból, sértettségből vagy egyszerűen csak időhiány miatt halogatják a találkozást?

A kommentelők közül sokan nem tudták könnyek nélkül végignézni a megrendítő videót. Talán mert mindannyiunkról szól, legbelül mind örökre gyerekek maradunk. Jeffrey lehetne bérgyilkos, politikus vagy kertész, ugyanígy örülne a mamájának. És akárki látja a felvételt, élhet a Föld bármely pontján, tudja, mit érez a férfi. Talán mindannyiunkban sajog a honvágy, amit csak az anyánk tud csillapítani: valamikor, nagyon régen vele voltunk az édenkertben.

Pór Attila