Nem tudom, ki jár önök közül szülői értekezletekre, én még rendszeresen, és így van alkalmam személyesen is megtapasztalni, milyen körülmények között tanulnak a gyerekeink. Nyilván az élményeim egyediek, és egyet most elmesélek közülük, mert viccesnek is mondhatnánk, ha nem volna egyébként szomorú. Nyolcadikos fiam osztályfőnöke például örömmel számolt be legutóbb arról, hogy sikerült egy projektort felszereltetnie a plafonra, mert a mai, Z generációs fiatalok ki vannak hegyezve a digitális élményekre. Csakhogy a projektorhoz nincs távkapcsoló, így egy seprűnyéllel próbálják meg pótolni a hiányát, ami elég akrobatikus mutatvány. Én nem hiszek egyébként a technika mindenhatóságában, mert sokkal inkább azt gondolom, hogy egy tanár lendülete, személyisége, gyermekszeretete ennél lényegesen meghatározóbb a tanulási folyamatban, de azért elgondolkodtató, hogy mekkora a szakadék az otthon és az iskolában megtapasztalt technikai feltételek között. Közben a tanárok a gyerekek figyelmi képességeire panaszkodnak, a gyerekek meg arra, hogy halálosan unalmas az iskola. Pedig lehet, hogy ez ugyanaz a probléma két oldalról, amelynek az a lényege, hogy a gyerekek és a világ megváltozott körülöttünk, míg az iskola ugyanolyan maradt. Egy osztályterem ma is úgy néz ki, mint harminc évvel ezelőtt. És mintha nemcsak felszereltségében, hanem szemléletében sem változott volna semmi: ha belépünk, mintha időutazáson vennénk részt. Sajnos a számadatok tökéletesen alátámasztják ezt az érzést. Az OECD napokban közzétett oktatásügyi kutatásából kiderül, hogy nálunk évek óta csökken az oktatás finanszírozása, mind abszolút értéken, mind a GDP arányában. Pedig pénz, ráfordítás, figyelem nélkül nem fog – kedvező irányba – átalakulni ez a rendszer (sem). Mondhatnánk, hogy úgyis egyre csökken a gyerekszám, vagyis egyre kevesebb pénz is elég, de a valóság az, hogy egy tanulóra sem költünk annyit, mint korábban, tekintve, hogy az egy diákra eső források összege 2008 óta tizennyolc százalékkal csökkent. Mintha direkt sorvasztanánk el valamit, amit egyébként a leginkább megéri fejleszteni. Mert mi másba fektessünk, mi másban higgyünk, ha nem a gyerekeinkben? Vagy már a legkisebbek sem számítanak, vagy csak nemzeti szinten nem, a sajátjáról pedig mindenki gondoskodjon maga? Pedig ez az egyik leginkább megtérülő befektetés mind egyedileg, mind központilag. Ez is közhelyesen hangzik, de kimutatott tény, hogy a magas végzettségűek többet keresnek, és kevésbé esnek áldozatul a munkanélküliségnek, az arányuk mindössze egy-két százalék, szemben azokkal, akiknek nincs semmilyen végzettségük. Számtalan helyen leírták, publikálták már azt is, hogy az oktatás fejlesztésében egy ország gazdasági felemelkedése rejlik. De mintha nem hallanánk. Továbbra is a gyerekeinken spórolunk.

Rist Lilla