Kedves Olvasók, valószínűleg önök is fújták már lelkesen a szeretteik születésnapján Halász Jutka bájos nótáját: „Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod. Másként kelt fel reggel a Nap, és másként járt a Hold…” Ma, amikor a Nők Lapja szülinapja miatt jár a Hold másképp, nem fakadhatok dalra az újság hasábjain, de azt megengedhetem magamnak, hogy kivételesen ne válaszoljak levélre, inkább én meséljek önöknek. Például arról, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb ámulattal figyelem, milyen elképesztő mennyiségű e-mail szól a megfelelésről! Arról a kétségbeesett erőlködésről, hogy pont olyanná váljunk, amilyennek a külvilág akar minket látni. Betelne az újság, ha az összes levélből idéznék, tehát csak néhányat említek. Többek között azt, amelyiket egy kisvárosban élő, huszonhét éves olvasó írt, és én fel nem foghatom, miért törődik bele abba, hogy az édesanyja és az anyósa „rendelésére” kell(!) vállalnia az első gyermekét. „…Azt hajtogatják, hogy egy normális nő az én koromban már kisbabára vágyik. De én szeretnék még tanulni és utazni, csavarogni a férjemmel! Emlékszem, hogy a kis súllyal és későn született öcsém eleinte kétóránként evett, és anyukám örökké fáradt volt… Ennek ellenére nemcsak anyósom, de ő is pedzegette már, hogy a leendő unokája ultrahangképének örülne karácsonykor. (Biztosan megbeszélték…) Ők erőszakosak, én nyuszi vagyok, de a férjemet bármire rá tudom venni. Tehát valószínűleg abbahagyom a fogamzásgátló szedését, mert szeretném, ha kritizálás helyett becsülnének, és másról is beszélgethetnék anyukámmal, mint a várva-várt unokájáról. De jó ez így?”
Persze ennek ellenkezőjére is van példa, hiszen az a negyvenegy éves, kétgyerekes édesanya sem boldogabb, akinek „véletlenül” jött össze a harmadik terhessége, ám a férje szülei szerint a jelenlegi gazdasági helyzetben csak „felelőtlen lumpenek” csinálnak „nyúlfarmot” a családjukból. „…Az anyósomék után a kolléganőim léptek színre, és elmagyarázták, hogy negyven felett már nehéz lesz lefogynom, és kérdés, kellek-e majd kövéren a divatszakmában a főnökeinknek. Végigzokogtam több éjszakát, öregnek, felelőtlennek éreztem magam, és bántam, hogy már az ötödik hónapban vagyok. A rendes férjem öntött belém lelket, aki boldog, és fütyül mindenkire. A hatására nyugodtam meg, végre örülök, készülök, de még mindig zavar, hogy sokan (le)sajnálnak.” Egy másik levélírómat viszont az bántja, hogy az egyetemista húga a gyönyörű vörös haját feketére festette egy (állítólag) borzalmas, alternatív srác kedvéért, akibe szerelmes. „…Öntörvényű, szép, okos lány volt a tesóm, de most egy lett a lógó hajú, egy kaptafára készült csajok közül. Miért gondolja, hogy mindenben igazodnia kell a sráchoz meg a kortársaihoz? Miért nem hallgat inkább rám, akivel együtt nőtt fel?”
És miféle szabályhoz, társadalmi diktátumhoz kellene igazodnia egy rokonszenves, ötvennyolc éves levélírómnak, aki egy civil szervezet vezetőjeként nagyon sokat tesz a szerencsétlen, peremre szorult családokért, de közben nincs elég ideje az unokáira? „…A lányom szerint a normális nagymamák feladják a saját életüket, hogy az unokáikkal törődhessenek. De én imádom a munkámat! Persze nagyon szeretnek az unokáim, sok hétvégi programot szervezek nekik, de nem vagyok részese a hétköznapjaiknak, mert hétfőtől péntekig lótok-futok. A férjem sajnál, a fiam megért, a lányom bánt, és rendes nagymamákkal példálózik. Amikor őt hallgatom, szégyellem magam, aztán éjszaka sírok, és arra gondolok, hogy vén bolond fejemmel már megtanulhatnék úgy élni, mint mások.”
Én viszont azt gondolom, kedves Olvasók, hogy nem kell úgy élni, mint mások! Nem kell mindig igazodni és megfelelni! Természetesen vannak kötelező erkölcsi és együttélési szabályok, amelyek valamennyiünkre érvényesek, de a szerelmeinkről, a szüléseinkről, a külsőnkről, az időbeosztásunkról, az életmódunkról, a politikai hovatartozásunkról – ez ügyben is jönnek ám drámai levelek! – felnőttként magunk döntünk, és miénk a felelősség. Néhány napja a római Fiumicino repülőtéren várakoztam a férjemmel, ahol az utasok szórakoztatására kikészített hangversenyzongorán játszani kezdett egy furcsa külsejű, olasz hobó. Egy művész! Nem pötyögött, mint a korábban zongorázgatók, hanem olyan tökéletes koncertet adott „csak úgy”, hogy a várakozók tapsoltak, éljeneztek, énekeltek. Amikor az olasz himnusz pörgős dallamát dübörögte, észrevettem egy csapat magyar diákot mögöttünk. Néhányan csöndben ámuldoztak, de a többség vidáman énekelt a tömeggel, mire a kísérőjük (tanárnőjük?) lepisszegte őket. Felháborodtam. Ha a fél reptér torka szakadtából dalol, a magyar gyerekek miért hallgassanak? Miféle szabályhoz kellene igazodniuk? Nem ildomos a jókedv? Demonstrálniuk kell, hogy jól neveltek? Ennek hatására még lelkesebben fújtam – hadd nézzen bolondnak a kísérőjük! –, és nagyon szerettem a férjemet, hogy ő is ezt teszi. Aztán elégedetten láttam, hogy jó néhány gyerek az értelmetlen figyelmeztetés ellenére is boldogan részese a különös fiesztának, és fülig érő szájjal énekli: „Fratelli d’Italia, L’Italia s’è desta…!
V. Kulcsár Ildikó
Az írás eredetileg a Nők Lapja 2016/43. lapszámában jelent meg, a Ne félj, mesélj! rovatban. Technikai okokból az utolsó pár szó sajnos kimaradt a magazinból, amiért elnézést kérünk Kedves Olvasóinktól!
