2016. ÁPRILIS 22.

Fiumei úti temető. A Nobel-díjas író, Kertész Imre temetése. Esterházy Péter beszél. Arca vékony, sápadt, meggyötört. Szavai szárazak, kissé fakók, szikrázóan bölcsek, okosak. Mint aki már mindent tud életről-halálról. Kocsis Zoltán zongorázik. Hónapok óta nem láttam, most megdöbbent görnyedtsége, fura arcpírja. Lehet, hogy mégis igaz, amit zenészberkekben a betegségéről suttognak? Schubert utolsó szonátáját, a B-dúrt játssza. Tudom, ez kultikus mű számára, amelyet szerinte nem tudott – nem mert? – igényei szerint eljátszani. Egyszer ideadott egy korábbi felvételt, amire azt mondta, elég jó. Most ez a megszólaltatás azonban egészen más. Ima, vallomás, magába roskadás, szárnyalás és számadás. Mellettem áll Kokas Katalin és Kelemen Barnabás. Ők sírnak. Egy szó jut eszembe, de gyorsan el is hessegetem: haláltánc…

2016. ÁPRILIS 23.

Müpa próbatermi vendégség. A Nemzeti Filharmonikusok Richard Strauss egyik utolsó művét, a Metamorfózisokat játssza, Kocsis Zoltán vezényletével. A mű valójában rekviem, megrendült könyörgés a halottak lelki üdvéért. Soha ilyen rezignáltan, átszellemülten, szívbehatóan nem hallottam még ezt a titokzatos zenét, és különös, szinte már misztikus lebegése volt az Eroica szimfóniából kölcsönzött motívumnak. Amikor később elmondtam neki, hogy milyen hatást tett rám az előadás, csak annyit kérdezett csendben, hogy észrevettem-e az Eroica-motívum kiemelését? Hirtelen rossz érzés fogott el: miért olyan fontos ez neki? Mert ez a rész Beethoven remekében – gyászzene…?

2016. MÁJUS 11.

Ugyancsak Müpa, de annak túlsó oldala, Kocsis Zoltán dolgozószobája. Interjút szeretnénk készíteni vele a Nők Lapja ünnepi számába. Bizarr a pillanat, a helyzet, hiszen úgy alakult, hogy a napokban Esterházy Péterrel is találkozom. Nincs jókedve, fáradt, kicsit enervált, szinte fonnyadt a test, miközben a szellem sziporkázik. Hogy megpróbáljam felderíteni, felidézem „közös produkciónk” emlékét. Másfél évtizede egyszer úgy beszéltük meg, hogy a Concerto lemezfelvételének végére megyek be a stúdióba, és utána majd ott tudunk beszélgetni. Sompolyogtam a sötétben, a stúdió mögött, de valamit elnéztem, és a terembe belépve döbbenten láttam, hogy a zenekar közepébe csöppentem, éppen az utolsó tétel felvétele közben. A zenészek rémülten néztek rám: no, ebből botrány lesz! Amikor Kocsis megpillantott, hirtelen belepillantott a partitúrába: „Akárhogy is nézem, nem látom, hogy Bartók beleírta volna, hogy a Szegő itt jelenjen meg. Mars ki!” Ezen most is jót derültünk, és tűrhető hangulatban indulhatott, és folyt is le a beszélgetés. Kifelé menet érdeklődött, hogy kikről írok mostanában. Mondok néhány nevet, és közben kicsúszik a számon Esterházy Péteré is. Hirtelen felkapja a fejét. Dermedt csend, aztán kérdezi, hogy mi is van vele. Hebegek-habogok. Az igazat mondjam, vagy szépítgessem? Két szellemóriás, két zseni, két fantasztikus egyéniség és remek ember – én most veszem észre, hogy mennyire hasonlítanak egymásra! – egymást követve járja a maga golgotáját ugyanazon az ösvényen, amely végül tudjuk, hová vezet. Előreengedem, siet a zenekari próbára, én pedig lehuppanok egy székre a titkárságon.

2016. JÚLIUS 22.

Zeneakadémia. A Fesztiválakadémia keretében Bartók vonósnégyeseiről mesél a Kelemen Kvartett közreműködésével. „Az ember élete vége felé…” – kezdi mondanivalóját, és mesél, és mesél, és mesél Bartókról, a vonósnégyesről, és persze Adyról, a szecesszióról, zenéről, kultúráról, életről, elmúlásról. Halkan, elnyújtott mondatokkal, de megragadó svunggal, szabadsággal, sziporkázva, különös, különleges asszociációkkal. A tudásnak, invenciónak azon a fokán, amikor a kimondott szó alkotássá válik. Utána valami fura indíttatásból hátrasietek. A folyosón összefutunk. Megöleljük egymást. A mi kapcsolatunk amolyan kamaszbarátságként húzódott évtizedek óta, ugratásokkal, játékokkal, cinkosságokkal, dumálgatásokkal, de szemérmesen, kevés kimutatott érzelemmel. Most meg ösztönösen megöleljük egymást. Búcsúzunk?

2016. NOVEMBER 6.

Érkezik a hír: hatvannégy éves korában elhunyt Kocsis Zoltán. Búcsúztunk…

Szegő András

Az írás eredetileg a Nők Lapja 2016/46. lapszámában jelent meg.