Advent első vasárnapja múlt, amikor ezeket a sorokat papírra vetem, majd begépelem. Egy házról, a várakozásról és a lassulásról írok.

Mit tudnak azok a falak! Láttak felnőni engem, a húgomat. Sőt még anyut és a nagybátyámat is. A kert betonkockáiban lábnyomok – a nagyapám művei ezek is. Ahogy szinte az egész kicsi ház, ami a Balaton-part legkisebb falvában áll. Mostanában főleg üresen. Utoljára több mint egy éve jártam ott. Budapesten élek és dolgozok.

Az ősz lassacskán télbe lépett, amikor eszembe jutott. Szombat reggel volt. Lehajtottam a laptopot. A munkát abbahagytam. A hátizsákomba került meleg ruha, kulcscsomó, telefon. És a frissen sült almás pite, gondoltam, jó lesz reggelire.

Stoppoltunk, és délre máris megérkeztünk. Az alvó házat fel kellett ébreszteni. Megnyitni az aknában a vizet, bekapcsolni a bojlert, befűteni. Miközben a ház ébredezett, az eső elkezdett esni. A madarak őrülten keringtek a tó fölött, amikor az esti félhomályba süppedő partra értünk. A viharjelzés villogott. A lángosos bódé bezárt. A faluban csak egy kocsma működött. A barátom velős pirítóst evett – ráérősen, jóízűen. Aztán visszaballagtunk a házba.

Másnap reggelre az eső elállt. A dombról szelíd, színes táj tárult elénk. A zsebeimet megtömtem gesztenyével, dióval. Gyűjtöttem fügét, éretlen csipkebogyót. Közben a barátom fotózott: vadszőlővel benőtt lakot, egy fa betont áttörő, erős gyökerét, a régi kompkikötő nádasában hagyott, üres csónakot.

A nyaralók csendesek voltak, elvétve találkoztunk emberekkel. Csak egy néni tipegett ki elénk. Kíváncsiskodott, kit ugatnak a kutyák. Aztán elmesélte, elég magányos itt, de már hozzászokott, néha jön látogató, meg az újságot olvasgatja.

Ebédet főztünk, megettük a maradék almás pitét, majd a helyére tettünk mindent. Lekapcsoltuk a gázt, a villanyt, a vizet, és elhúztuk a függönyöket. A házra a téli álom, ránk pedig a város várt, ahol hétfőtől dolgozhattunk tovább.

Hazafelé megtörtük a diót, otthon egy tálba borítottam a gesztenyét. Néhány nappal később a barátom feltöltötte a számítógépére a képeket, és készített belőlük egy albumot a Facebookon. Kiraktam az Instagramra egy fotót a következő hashtaggel: offline. Egy kommentelő jogosan rákérdezett: Ezt mégis hogy gondolom egy online oldalon?

Így. A házban nem volt wifi. Két napig nem figyeltem a közösségi médiát, nem olvastam e-maileket. Azon a hétvégén éltem. Valami ilyesmiről szól a hazánkban is egyre népszerűbb slow mozgalom. Megéri az internettől eltávolodni, hogy legyenek olyan pillanataink, amelyekre később – ha akarjuk, a valóságban, ha akarjuk, az interneten – emlékezhetünk.

Gősi Lilla