Negyven fölött az ember már tudja, hogy mik a gyengeségei és az erősségei. (Az előbbiekről azt is tudja, hogy nem beszélünk róluk nyilvánosan.) Az én bástyáim – az apró dolgok fölött érzett öröm, és a meggyőződés, hogy minden rendben lesz – rengeteget segítenek, hogy mosolyogva tekintsek a világra. Ennek ellenére a 2016-os év próbára tett: számtalanszor motyogtam, hogy „nem hiszem el”, „nem lehet igaz”, a hazai és a külföldi híreket olvasva döbbenten csóváltam a fejem, hogy mindez a 21. században megtörténhet. Aggodalmaskodni kezdtem a gyermekeim jövőjén, és agyonnyomott a közhangulat, ami azt sugallta, hogy az emberiség megérett a pusztulásra. Ebben a szürke nihilben bearanyozta a kedvemet a statisztika, miszerint Angliában a 16–34 éves korosztályban többen nézték David Attenborough új természetfilm-sorozatát, mint az X-faktort. Felvillanyozott, hogy a fiatalokat jobban érdekli egy a bolygónkról szóló tudományos fi lm, mint egy szórakoztató műsor.
Az év végi összeállításokból kiderült, hogy azért ezen kívül is akadnak komoly pozitívumok; kevesebben éheznek és többen járnak iskolába, mint korábban, folyamatosan csökken a gyerekszülésben életüket vesztő nők száma valamint a gyermekhalandóság, szépen zsugorodik az ózonlyuk, világszerte nő a megújuló energiaforrásokra építő beruházások mértéke. Olvasom a listákat, és kezdek kiengedni; nem is olyan nagy a baj, félig tele a pohár, nincs itt semmi látnivaló. Ám ahogy a pozitívumdömpingben fürdőzöm, egyszer csak feltűnik, hogy jobban megérintenek a hírek, amelyek mögött felsejlenek az egyének, nem csak egy-egy nagy nemzetközi szervezetet. Megakad a szemem azon, hogy egyre többen, egyre többet jótékonykodnak, hogy Mumbai lakosai egy civil kezdeményezés keretében négyezer tonna szemetet gyűjtöttek össze, hogy Kanadában sokan a saját otthonukba fogadtak be szíriai menekülteket. Az ismeretleneket magam előtt látva arra jutok, hogy amennyit segít a hitem, hogy a dolgok jóra fordulnak, legalább annyira vissza is tart attól, hogy cselekedjek, és hogy az eredményt tekintve semmivel nem vagyok jobb, mint aki a világvége-hangulatban a lovak közé hajítja a gyeplőt.
Azt hiszem, ideje, hogy a „végül úgyis minden jól alakul” alapon hozott felmentéseket elfelejtsem, és kicsit kibővítsem a kört, amit a saját felelősségemnek tartok. Vajon én mindent megteszek azért, hogy a gyerekeim is David Attenborough-t válasszák? Adakozom, segítek annyit, amennyi módomban áll? Környezetbarát módon élek? Elég markánsan nyilvánítok véleményt a fontos ügyekben, vagy csak örülök, hogy ezt mások megteszik? Azt, hogy más országokban mi történik, én nyilván nem befolyásolhatom, de azt, hogy az engem, a családomat, a mindennapjainkat érintő ügyekbe van beleszólásom, azt nem szabad elfelejtenem. Mert a gyerekeim idővel rá fognak kérdezni.
Jónap Rita
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/2. lapszámában jelent meg.
