A napokban újra felvetődött az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának gondolata. Aztán gyorsan lekerült a napirendről. Arról van szó, hogy a kormány már majd három éve aláírta azt az uniós megállapodást, amely igazsághoz segíthetné a kapcsolati erőszakot átélt nőket. A problémát az jelenti, hogy még mindig nem sikerült beilleszteni az egyezményt a magyar jogrendbe. Nehéz megítélni, hogy ez a törvényalkotói munka logikusan mennyi időt vehet igénybe, de kissé cinikusan azt is mondhatnám, hogy nem lehet véletlen a lassúság, hiszen alig ülnek nők a Parlamentben, illetve a kapcsolati erőszak előfordulása valójában pártsemleges. Persze soha nem fogunk erről tényszerű adatokat olvasni, mivel ilyesmit senki nem vall be önként. Talán azt még kevésbé, ami egyébként szinte már pszichológiai közhely, hogy aki ma erőszakkal oldja meg a konfliktusait, az egykor maga is áldozat volt. Verték kézzel, ököllel, gumival, kötéllel, fakanállal, vagy egyszerűen csak szavakkal. Mert úgy is lehet, és úgy legalább annyira fáj. Képtelenség beszélni erről, hiszen mindennél nehezebb szembesülni azzal, hogy onnan kaptunk csapásokat, ahonnan a megértést és a támogatást kellett volna várnunk. Kiszolgáltatott gyerekként alapvetően kétféleképpen lehet minderre reagálni: vagy magunk is elsajátítjuk az erőszakos megoldási formákat, vagy alávetjük magunkat az erőszaknak, mert úgy véljük, hogy az agresszívan támadónak igaza van. Az előbbi inkább a férfiakra jellemző, az utóbbit pedig inkább a nők gyakorolják. Előfordulhat fordítva is, bár jóval ritkábban. Ezért van az, hogy kapcsolati erőszakban főként nők halnak meg, évente legalább ötvenen-hatvanan. Ha ők egyszerre, mondjuk egy buszbalesetben vesztették volna az életüket, akkor most mindannyian gyászolnánk. Így inkább elfordítjuk a fejünket. Ez ugyan nagyon fájdalmas tény, de az legalább ennyire fájdalmas, hogy az ilyen családokban felnövekvő gyerekek konfliktus esetén csak igen ritkán fognak az erőszaktól eltérő, annál sokkal demokratikusabb megoldásokat alkalmazni, olyanokat, amelyek a másik véleményének meghallgatásán, megértésén és elfogadásán alapul. Nehéz megmondani, hogy mi segítene rajtunk, mert ezeken a nagyon rossz beidegződéseken igen nehéz változtatni, hiszen minden feszültséggel teli helyzetben a gyerekkorban tanult minták élednek újjá. De ha normává tennénk – mondjuk egy jó törvénnyel – az erőszakmentességet, az lassan hatással volna a magánéletünkre, és egyszer talán a közéletre is.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/7. lapszámában jelent meg.