Képzeljenek el, kedves Olvasók, egy finom ízléssel berendezett, új kávézót, amelyben tökéletes a színharmónia! Az asztalok, a székek, a bárpult, a polcokon ékeskedő vázák, virágok, könyvek kivétel nélkül hófehér, halványszürke és világoskék színben pompáznak. Elragadtatva kortyolom a kávémat – sokakkal együtt imádom a szépet –, amikor megakad a szemem a régi könyveken. Mindegyiknek szürkés a gerince, úgy festenek, mint a gondosan felújított kódexek. Kulturált lehet a tulajdonos, azt akarja, hogy a vendégek olvasgassanak kávézás közben, gondolom elégedetten, majd felállok, hogy levegyek egy csinos kötetet. Megemelem a szélsőt, eláll a lélegzetem. Súlyos. Fából készült!
– Miért csodálkoznak? Olyan szépek. Direkte ide csináltatta a főnök – mondja sértett vállvonogatással a pincérnő, és a nálam jóval harciasabb barátnőm szavaira már nem is figyel: „Én a pohárból inni, a tányérból enni, a könyvből olvasni akarok!”
Aztán a következő napokban szép lassan rájövök, nem egyértelmű, hogy a könyvből olvasni kell. Egy Amerikát járt ismerősöm hatalmas nevetések közepette meséli, hogy egy gazdag, de módfelett csicsás atlantai lakásban elképesztő rendet látott a polcokon. Felül a barna kötetek, alattuk a fehérek, lent a pirosak. Egységes színű álkönyvek voltak. (Elképzelem Johnnyt, amit hazaér, s Mary letolja: „Megmondtam, hogy fél méter piros könyvet vegyél, de te csak harminc centit hoztál!”) Anyukám nyolcvan felé járó barátnője pedig nevetve emleget egy régi kabaréjelenetet, amelynek hőse magába száll egy asztalon heverő Seneca-kötet hatására („Milyen rosszindulatú vagyok én, hogy gondolhattam bunkónak a házigazdát, amikor az ókori filozófus könyvét olvassa?”), majd a vendéglátó felemeli a könyv fedőlapját: „Parancsolsz cigarettát?” Persze egy kolléganőm mai története sem lelket melengetőbb, akinek egy (diplomás) ismerőse a magazinokon kívül semmit sem olvas, sőt, a könyveket is száműzte a lakásából, mert idegesítette, hogy az összevissza borítóikkal megbontják az otthona színhatását. Elképzelem a tavaszi könyvfesztiválunkat vagy a könyvhetet, amint az írók dedikálásra készen várják az olvasókat, akik rájuk sem néznek, inkább izgatottan kérdezgetik egymást: „Merre vannak a kék könyvek? Ott, a tér sarkán, balra!”
Oly sokszor jósolták már a könyvek halálát – kiszorítja a televízió, felfalja az internet –, hogy meggyőződésem: korunk röhejes külsőségességét is túl fogja élni az olvasás. Mert Vörösmarty keserű kérdésére, „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, a válasz: igen. Ráadásul tökéletesen igaza volt Janikovszky Évának az egyik utolsó interjújában: „Nincs annál gyönyörűbb, mint amikor az ember bekucorodik a sarokba, a lámpa alá, és kinyit egy friss, ropogós, új könyvet.” (Persze azt elfelejtette hozzátenni, hogy számára a fehér vagy a piros borítójú szerez-e örömet.)
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/9. lapszámában jelent meg.
