Aznap március tizenegyedike volt, a zsidók az 5777. év Purim ünnepét ülték, és az Ószövetségből fölolvasták Eszter (9:28) könyvét. Náluk ez a nap a jókedvről, az örömről, az evésről, ivásról, a szegények megajándékozásáról szól. Emléknap, az év legvidámabbja, a zsidók csodálatos megmenekülésére. Történt ugyanis, hogy Perzsiában – Krisztus előtt a 6. században – Áchásvéros király kegyetlen tanácsadója, Hámán elrendelte e nép legyilkolását. Eszter királyné könyörgésének köszönhetően azonban fordulatot vett a dolog, a király megölette Hámánt, a zsidók pedig megmenekültek a haláltól. Azóta a Purim – a sorsvetés ünnepe – a tavasz legszebb napja a zsidóság életében.

Jó tíz napja, a Purimot megelőző estén a konyhám ablakából kitettem a teraszra a telet túlélő fűszernövényeimet. Kitettem, hittem: itt a tavasz, a buja, a hormontobzódást követelő, hiszen a gólyapárok szerelmes kelepelése is erről mesél. A másnap reggel csípős volt. Egy fokot mutatott a hőmérő. Megborzongtam, bár ragyogott a nap, közben félelemmel fordítottam tekintetem a fűszernövényeim felé. És mit látok? A menta minden levele a meleget sugárzó fal felé fordult, mintha dühös lenne rám. Okos vagy! – mondtam ki hangosan, és visszahúzódtam a házba. A képernyőt bámulva, mentaillatot érezve merengtem, lakozik-e ösztön a növényekben, és ki-ki kukucskáltam a teraszra. Négy óra kellett a fordulathoz, hogy a télen vegetáló, az ébredésre, a fényre ismét reagáljon, és a nap felé fordulva köszönje az életet.

Aznap – március tizenegyedikén – este betértem egy bevásárlóközpontba. A krumpli válogatása közben figyeltem föl a hangra. Kosztümös negyvenes, tűsarkúban, vörös hajjal, oldalán hét év körüli fiúval, diplomatatáskával. Retket, salátát válogatott, és hangosan beszélt.

„Kisfiam! Nekem ne panaszkodj, ne árulkodj! Gondolkozz! Te örülnél, ha az erősebbek megütnének, ha elvennék a szendvicsedet, a játékaidat? És ha szidnának engem? Ha elárulnám a tanító néninek, hogy kevesebbet olvastál, mint kérte? Örülnél, ha kirekesztenének a fiúk?”

És mondta, mondta hosszan, mi pedig egy másik korombélivel negyed órán át a közelében maradtunk, hallgatva, miként nevel. Szavai eszembe juttatták, helyesebben fölidézték bennem a kisdobos hat, az úttörők tizenkét pontját, a Tóra 613 parancsolatát, az iszlám öt pillérét, a keresztények tízparancsolatát, a buddhisták öt alapvető tilalmát. Meglepő volt ezek összecsengése és az anya szavai. Úgy húsz perccel később, egy lyukas tejeszacskó miatti bosszúságomat a bevásárlókocsi és a fiúcska közt álló nő hangos kinyilatkoztatása űzte el.

„Fiam! Semmi más dolgod nincs, mint úgy cselekedni, viselkedni, beszélni, tenni, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek, viselkedjenek, beszéljenek, tegyenek! Ennyi! Nem több! Gyakorold nyusziig, aztán beszélünk!”

A gyerek megszeppent, a nő lépett volna tovább, de egy apáca útját állta, és azt mondta: „Jó látni egy mélyen hívő anyát, aki így nevel!” A nő tétován megcsóválta a fejét: „Bocsánat, nővér, ateista vagyok!” – felelte, és indult a kasszához. Arca ragyogott, mint a nap, ami egyensúlyt ad, fordulatokat, fordulásokat követel. És bár csillagászati értelemben az idén huszadikán fél tizenkettőkor volt a tavaszi napéjegyenlőség, nekem korábban megadatott…

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/12. lapszámában jelent meg.