Nem léteznek problémák, csupán megoldandó feladatok – legalábbis édesanyám szerint, aki felnőtt életem küszöbén, állandó jelleggel mantrázta ezt a mondatot, amikor valami váratlan döntéssel álltam elő. Zárójelben megjegyzem, a mai napig nem derült ki pontosan, hogy tényleg engem, vagy inkább magát akarta nyugtatni vele. Így akkor is elhagyta a száját, amikor kizárólag elvi okok miatt egyik napról a másikra felmondtam a munkahelyemen, hogy kevés ismeretséggel és tapasztalattal a hátam mögött szabadúszóvá váljak egy olyan szakmában, amiben nem árt, ha legalább egyikből bőven kijutott az embernek.  Bevallom őszintén, én sokáig nem tudtam teljesen magaménak érezni ezt az ars poeticát, és a húszas éveikben járók látszólagos hetykeségével hittem, hogy a dolgok lényegében saját magukat oldják meg idővel.

Egy friss francia kutatás szerint azonban ilyenkor sem lett volna oka a túlzott izgalomra (én már akkor is megmondtam). A Plos journal of computational biology című szaklapban közölt tanulmány ugyanis rámutatott: 25 évesen vagyunk képesek leginkább olyan véletlenszerű döntéseket hozni, amelyek kimenetele sikeres lesz. Egyúttal ezt az életkort jelölték meg annak az időnek, amikor a legkomplexebb viselkedést tudjuk produkálni. A felmérés során 3400 ember döntési folyamatait vizsgálták számítógépes feladatokon keresztül, négyévestől kilencvenegy éves korig. A kutatók később elemezték a válaszokat azok algoritmikus véletlenszerűsége alapján, és miután figyelembe vették a nemet, a nyelvtudást és az iskolázottságot, csupán egy tényező volt, amit minden sikeres véletlenszerű döntést hozó embernél megfigyeltek, és ami nagyban befolyásolta a választásukat, ez pedig az életkoruk. Hector Zenil, a kutatás egyik szerzője még azt is hozzátette az eredmények ismertetésénél, hogy azok alapján kijelenthető: 25 évesen a legélesebb az elménk.

Ami engem illet, nem voltam felelőtlen 25 éves. Persze nekem is voltak meredek döntéseim, ötleteim, de semmi olyat nem tettem, amivel maradandó kárt okoztam volna bármiben vagy bárkiben, illetve aminek hatására valami visszafordíthatatlan történt volna. Mégis eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha ennek én is tudatában vagyok abban az időben. Mármint annak, hogy nem a vak szerencsén múlik egy-egy dolog jó kimenetele, hanem a véletlenszerű – vagyis inkább merész – döntéseim statisztikailag is nagy eséllyel jönnek be. Szabadabb lettem volna az élet több területén is? Néhány esetben másképp döntöttem volna, ha biztos vagyok a sikeres kimenetelben? Magabiztosabb felnőtté váltam volna? Esetleg egy-két kudarc is elkerült volna? Nem tudni. Annyi biztos, hogy kevesebbet stresszeltem volna amiatt, végül bejönnek-e a megérzéseim, a szüleimet pedig néhány ősz hajszál megjelenésétől is megkíméltem volna. Másfelől viszont nem épp a húszas éveink azok, amikor merésznek, dinamikusnak kell lenni, és minél több lehetőséget megragadni? Amikor vakmerőnek kell lenni, még akkor is, ha bizonytalanok vagyunk a döntéseink kimenetelében? Amikor hibázni kell, elbukni és a kudarcok után felállni? Amikor meg kell tanulnunk a saját korlátainkat és azt, hogy nem kell minden helyzetből győztesnek kijönni? Ezek kellenek ugyanis ahhoz, hogy később kellő megfontoltsággal tudjuk a mérleg nyelvét egyik vagy másik irányba elmozdítani. Illetve, hogy már ne csak a szerencsénkben bízzunk elvetemülten, hanem elsősorban magukban, az értékítéletünkben, a tapasztalatunkban. És végül megtanuljuk, hogy bármilyen gond adódik, azt MI meg tudjuk oldani – akár egy feladatot.

Filákovity Radojka