Gyerekkoromnak egyik erős élménye volt az, amit társasjátékozás közben átéltem. Szinte mindig megsajnáltam ugyanis vesztésre álló ellenfelemet. Az érzés annyira erős volt, hogy elkezdtem a másik javát nézni, és úgy mesterkedtem, hogy segítsek neki. Aztán fordult a kocka, és persze az ellenfelem vette át a vezető pozíciót. Nekem pedig kijózanító erővel kellett tudomásul vennem, hogy amit én adtam, azt nem kapom vissza! Az emberek többsége ugyanis nyerni akar, elragadja őket a győzelem mámora, és ez mindent visz, többnyire akkor is, ha ennek a gyengébb látja kárát. Sajnos mostanában is átélem ezt a mindenen átgázoló harci szellemet, csak már nem a játékban, hanem életünk nagy közös társasjátékában. Főképp, ha nőkről és gyerekekről van szó. Ezek a témák azok, amik a „nagypolitikában” nem számítanak, amiket utoljára vesznek sorra, mert sokkal fontosabb dolguk van, mert a gyengék, ugye, azért nem kiabálnak, mert gyengék.
Legutóbb akkor volt szerencsém ily módon újra kijózanodni, amikor belepillantottam a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány gyermekjogi jelentésébe. A hiánypótló dokumentum sok olyan tényt vesz sorra, amelyekből kiderül, 2016-ban sem volt épp nagyszerű gyereknek lenni. Sokféle területen sérülnek ugyanis folyamatosan és meglehetősen hosszú idő óta a gyerekek jogai. A tragikus agárdi és a gyöngyösi halálesetek miatt ugyan tavaly módosították a gyerekvédelmi törvényt, a szakmai szervezetek azonban tiltakoztak, a javaslatba ugyanis az került bele, hogy veszélyeztető tényezőnek bizonyul, ha valaki nem működik együtt a gyermekellátó intézményekkel. Ez azt a korábban is élő gyakorlatot erősítheti, hogy azokból a családokból is kiemelik a gyerekeket, ahol valójában nem veszélyeztetik őket. Mert ennek oka inkább a gyermekvédelmi rendszer pontatlansága és szakszerűtlen működése. 2016 májusában az Európai Unió kötelességszegési eljárást indított a roma gyerekek iskolai szegregációja miatt. Az ügy megoldására törvényjavaslat is született, amelyet még mindig nem fogadtak el. Családi pótlékra, rendszeres gyermekvédelmi támogatásra és egészségügyi ellátásra csak azok a gyerekek jogosultak, akik rendelkeznek állandó lakcímmel. Vagyis a legszegényebb gyerekek nem. A kérdést 2016-ban sem sikerült megoldani. A bicskei szexuális bántalmazás esete kapcsán pedig az ombudsman megállapította, hogy nem beszélhetünk a gyerekek véleménynyilvánítási jogának érvényesüléséről, ha azokat nem veszik komolyan, és a szavuknak semmilyen következménye nincs. A gyerekek információhoz való hozzáférését sem tartja a jelentés elfogadhatónak.
Folytassam? A jelentés még hosszan sorolja a problémákat, és arra a megállapításra jut, hogy a legtöbb kérdésben mi, felnőttek nem tudtunk megegyezésre jutni, éppúgy, mint egy válás kapcsán civakodó házaspár, ahol mindketten egyet akarnak: győzni. És hogy ki ennek a vad csatának a végső vesztese? Hát persze, hogy a gyermek.
Rist Lilla
