Egy dél-koreai művész 2014-ben álmodta meg a semmittevő-versenyeket. A résztvevők másfél órán keresztül mozdulatlanul ülnek a fűben, meredten bámulnak a semmibe, nem használhatnak elektromos eszközöket, tilos beszélgetniük, nevetniük, enniük vagy aludniuk. Utána az orvos megméri a vérnyomásukat, és az nyer, aki a legnyugodtabb. Az ötletgazda a kütyüfüggőségre és a túlhajszolt életmódra akarta felhívni a figyelmet: honfitársai átlagosan napi négy órát nyomkodják az okostelefonjukat.

Mivel a mobilfüggőség hazánkban is súlyos probléma, úgy döntöttem, meghonosítom a semmittevő-versenyt, bár erről nem szóltam senkinek, egyedül mentem ki a Margit-szigetre. Leültem a padra, vettem egy nagy levegőt, és kikapcsoltam a mobilt. Percekig figyeltem, ahogyan egy bekrétázott arcú férfi hanyatt fekve próbálja felhúzni a zokniját, utána a futókat bámultam… Puffanásra ébredtem fel, a táskám kihullott az ölemből. Mivel az alvás tilos volt, és a szél is keményen fújt, inkább elindultam, hogy körbesétáljam a szigetet.

Ha nem nézhetem meg a telefont, és nem kérdezhetek meg senkit, honnan tudom meg, hogy lejárt-e a másfél óra? Egyáltalán: van-e jogom ennyi időre kivonulni a mókuskerékből, miközben rengeteg dolgom lenne? – őrlődtem. Aztán azon nyugtalankodtam, hogy talán illett volna szólnom valakinek, hogy ki leszek kapcsolva. Eszembe jutott az a barátom, aki elutazott néhány napra, a telefonját meg a leveleit nem nézte, és mire hazajött, a Facebookon már eltűnt embernek nyilvánították, a rendőrség is kereste. Reméltem, hogy nem találkozom ismerőssel, hiszen nem mondhattam volna el neki, hogy azért sétálgatok némán, mert éppen egy cikken dolgozom. Így is rezgett a léc: valaki megköszönte, hogy elálltam az útjából, szerencsére gyorsan kapcsoltam, és fapofával mentem tovább.

Az elmém lassan csendesedett le, de tényleg átjárt a nyugalom. Olyanokon gondolkodtam, hogy a világ másik felén egy koreai művész kitalált valamit évekkel ezelőtt, és gőze sincs arról, hogy megváltoztatta a délutánomat. A jelenben voltam. Észrevettem, hogy egy madárnak lehullik a tolla. Láttam, hogy egy futó mellém, a földre fújja az orrát. A padokon fiatalok ültek, mobiloztak vagy szerelmesen nevetgéltek. Még nem tudták, hogy egészségesebb a másfél óra semmittevés.

Az utolsó kanyarnál azért már izgatott lettem, hogy visszatérek a civilizációba, mintha egy nyaralás végén csomagolnék. Már csak néhány méter volt hátra, amikor összenéztünk. Még sosem láttam sapkában, futóruhában, alig ismertem fel a férfit, aki az utcánkban lakik. Meglepetten egymásra mosolyogtunk. Köszönt. Vidáman intettem neki, és közben kiszaladt a számon, hogy helló. Elbuktam a célegyenesben.

Pór Attila