Nagy port kavart, hogy a nyolcadik kerületben bevezették volna, hogy ha valaki úgy használja a játszótéri eszközöket, hogy elmúlt tizennégy éves, akár kétszázezer forintra is büntethető. A javaslatot nyilván pontatlanul fogalmazták meg, mert a szövege szerint bírságot kellett volna fizetniük azoknak a szülőknek is, akik mondjuk a babájukkal az ölükben hintáznak. Szerencsére módosították, és végül a rendeletből kivették a tizennégy éves korhatárt, és úgy pontosítottak, hogy a játszótéri eszközök nem rendeltetésszerű használatát szankcionálják. A szavazás előtti vitából ki lehetett következtetni, hogy az új szabály célja az, hogy a játszótereket megóvják a bandázó (drogos?) fiataloktól.

Amióta Isten megteremtette a játszóteret, azóta járnak oda olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk ott. Én is átéltem, milyen nyomasztó, amikor késő délután megjelenik egy csapat harsány fiatal, még az se kell hozzá, hogy drogozzanak. Máig emlékszem: hintáztam. Kipirult arccal, nagyon magasra löktem magam, a lábammal szinte megérintettem a felhőket. Megjelent három fiú és két lány, középiskolások lehettek. Elfoglaltak két padot. Hangoskodtak, viccelődtek, káromkodtak. Az elején még nem zavartak, sőt bevallom, legbelül kicsit büszke is voltam arra, hogy az én hintám sokkal magasabbra lendül, mint a többieké. Aztán elcsíptem egy gúnyos pillantást. Az egyik lány hangosan felvihogott, nem tudtam eldönteni, hogy rajtam nevet-e. Kínosan éreztem magam. Kiszálltam a hintából.

Ide-oda ténferegtem, vártam, hogy végre elmenjenek, de csak viháncoltak tovább. A vihogós lány még csúszdázott is az egyik fiúval, aki közben ordított, mint valami állat. Senki nem szólt rájuk. Felkapaszkodtam a mászókára, de azt éreztem, hogy rajtam röhögnek, ezért gyorsan leugrottam. Vagy fél órát üldögéltem némán a homokozó szélén. Unatkoztam. Aztán eljött a vacsoraidő. Szóltam a fiaimnak, hogy még öt perc, utána indulunk haza.

Pór Attila