„Szeresd ezt a lányt… de azért a többi nőt is!” – kacsintott cinkos vigyorral a mellettem ülő páromra 71 éves vendéglátónk.
Ha hinnék a véletlenben, azt mondanám, az ő játéka sodort minket össze Miroljubbal és feleségével nyaralásunk alatt. A szerbiai Tara Nemzeti Parkban kalandozva ugyanis épp egy kilátót kerestünk, amikor a fránya GPS-nek játszhatnékja támadt, és zsákutcába vezetett minket. Szó szerint elfogyott előttünk az út – pont a házaspár otthona előtt, akik a hegyi emberek nyíltságával fogadták a tétova idegeneket.
Így kerültünk a tehéntejtől illatozó konyhába, ahol udvarias mosoly kíséretében egy pillanatra komolyan elgondolkodtam, hogy talán mégsem kéne lefordítanom Miroljub bölcs tanácsát annak a férfinak, akivel a jövőmet tervezem. Ezzel felesége – aki a mutatóujját az ég felé tartva, a karját rázva fejhangon kiabált – szintén egyetértett. Végül többszöri kérésre továbbítottam az imént említett fontos üzenetet az illetékesnek.
Hármunk kissé feszengő nevetésén keresztül a hegyi patakok tiszta csobogásaként tört utat magának Miroljub szívből jövő, sokatmondó kacagása. Két foga úgy csillogott a szájüregében, mint az apró gyémántok a bányában. Hát igen, lassan több van neki fülből, mint fogból – jegyezte meg vidáman. Persze nem volt ez mindig így, ötven éve még, amikor oltár elé vezette gyerekkori játszópajtását – akivel közösen őrizték a végtelen, zöld hegyi legelőn a bárányokat – fess fiatalember volt. És kalandvágyó. Beutazta a világot, megfordult mindenhol Új-Zélandtól Ausztráliáig. Megtehette volna, hogy nem jön vissza a vidékre, ahol született, a hegy tetejére, ahol a házuk mellett csupán egyetlen épület magasodik, a testvére otthona. De nem tette. Visszaszólította valami, ami a pénznél és a házasságában tett izgalmas kitérőknél is fontosabb: a gyerekek, a család. Hiszen ez a világon az egyetlen és legdrágább kincs, ezt nekünk is meg kell tanulnunk, mondja. Mert biztosan mi is úgy rohanunk állandóan, mint az ő fiaik: hajszoljuk a vagyont, nincs időnk még élni sem. Pedig a végén nem az számít, hogy mennyi bankó van a zsebünkben, hanem az, hogy mennyit láttunk a világból, és hogy vannak-e gyerekeink. Hiszen rajtuk, az ő gyerekeiken és azok utódjain keresztül mi is tovább tudunk élni majd – egészen az idők végezetéig. Egy pillanatra összenéztek a feleségével, szemük szelíden simogatta egymás arcát. Benne volt minden bánat és öröm, amiben együtt osztoztak fél évszázada tartó közös életük során.
Gyönyörű, meleg nap volt. Fodros felhők úsztak a tiszta égen, átszelve a hegyek meredek ormait. Eljött a tehenek beterelésének az ideje. Miroljub búcsúzóul még mutatni akart valamit: a kertje végébe tartottunk, amikor a magas füvön átgázolva meglepő hirtelenséggel bukkant fel a kacskaringós Sjeničko-tó felülről – épp ezt a látványt kerestük. Az idős férfi kitárta két karját akár a madár, aki repülni készül, és gyermeki izgatottsággal a hangjában mondta ki a szavakat, amik még mindig a fülemben csengnek: „Látjátok, ez mind az enyém! Enyém a végtelen!”
Filákovity Radojka
Fotó Miroljubról: Bielik István
