A minap a reptéren ücsörögtem. A kapu számát már bemondták, de a kapu zárva volt, és a légitársaság munkatársai még sehol. Pedig bőven túlléptük az időpontot, amit a beszállókártyán kapuzárásként feltüntettek. Jó, igazából lehetett tudni, hogy a kapuzárás kapunyitást jelent, és a „kapuzárás” és a felszállás közti félórában engedik fel a gépre az utasokat.

Szóval, ücsörögtem, és figyeltem, ahogy utastársaim az üres kapu előtt tömörültek. Akik kisbőröndöt hoztak magukkal, érthetően igyekeztek, mivel csak az első x felszálló viheti fel csomagját az utastérbe, a többi táskát külön szállítják. A kézipoggyászosok így nyilvánvalóan szerették volna – az egyébként nem nagy – csomagjukat maguk mellett tudni.

De a többiek? Körös-körül székek tátongtak üresen, hívogatón, ahonnan kiválóan be lehetett látni az egész teret, beleértve a kaput. Ha kinyitják, tizenöt másodperc alatt odasprintelek, gondoltam, és maradtam nyugodtan a helyemen. Hála a reptéri wifinek, válaszoltam néhány üzenetre a telefonomon. Aztán újságokat vettem elő, és olvasni kezdtem.

Rég volt már ilyen! Kivételesen a laptopom a táskámban maradt. Nem feszített határidő, nem toporogtak mögöttem sürgetőn, nem kellett görcsölni a következő feladaton. Ráérősen, élvezettel faltam a cikkeket, egyiket a másik után.

Emlékszem, egyik első repülésem alkalmával kértem az utastársamat, vagy két órával előbb érkezzünk meg a reptérre, biztos, ami biztos. Mert, mi van, ha…? Bennem volt a félsz. Persze nem jött közbe semmi, a biztonsági ellenőrzésen percek alatt átjutottunk, aztán órákig lébecolhattunk odabent, várakozva. Kevésszer tudtam élvezni a repülést. A felszállással nem volt gond, csak ez az előtte-utána rész untatott. Türelmetlenkedtem. Legyünk már túl rajta! Érkezzünk meg!

Évek kellettek (és sok utazás), hogy belenyugodjak a procedúra felboríthatatlan mikéntjébe, és kitapasztaljam, mivel lehet megtölteni a várakozás üres perceit. Nem csak elütni az órát, hanem hasznomra fordítani, énidőként megélni.

Ahogy a mellékelt ábra mutatja, mostanra türelmet tanultam. És előre felkészülök, például beszerzem a magazinokat, elrakok egy könyvet. Nem megyek ki sokkal előbb, és az sem zavar, ha utolsóként szállok fel. Márai ír nagyon szépen, igaz, nem a repterekről, hanem találkozásainkról. Hiába nehéz nem siettetni a pillanatot, aminek meg kell történnie, úgyis csak akkor történik meg, ha itt az ideje: „Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra.”

Gősi Lilla