Hat hete tudom, hogy ezt a jegyzetet én fogom írni, azóta gyűjtöm az iskolai történeteket. A helyzet a vártnál is kétségbeejtőbb. Egyik ismerősöm tizenhárom éves gyereke egy egyszerű diákcsíny miatt hetekig állt minden szünetben az igazgatói iroda előtt büntetésben. Egy másik édesanya a diszlexiás gyerekét cipeli iskoláról iskolára, mert sehol nem tudják kivárni, míg megtanul olvasni. Egy harmadiknak a lányát kellett pszichológushoz vinnie, mert az a teljesítménykényszer alatt összeroppant. A negyedik szülő azért keres éppen magániskolát, mert a fia képtelen hajnali ötkor felkelni, hogy odaérjen a fél hétkor kezdődő első órájára, ezért tele van figyelmeztetéssel… De hát könyörgöm, nem mentheti ki mindenki a gyerekét az állami oktatásból! Miként lehetne megnyugtató középutat találni? Hogy a gyerekek megfelelő tudással, ugyanakkor mégis ép lélekkel, szép élményekkel megpakolva kerüljenek ki az iskolapadból. Hiszen a közösségépítés, az alkalmazkodás és a szolidaritás megtapasztalása ebben az életkorban legalább annyira fontos, mint az ismeretek elsajátítása.

Egy héttel ezelőtt láttam egy ír dokumentumfilmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. Az volt a címe: Az emberarcú iskola. A vetítés végén felállt egy tanár, és a követezőképpen foglalta össze benyomásait: „Ebben a filmben a pedagógusok szabadsága visszatükröződött a gyerekeken. Érdeklődő, gondolkodó, boldog diákokat láttam.” Merthogy ez lenne a lényeg: a tanárok szabadsága az oktatásban! A vetítővásznon egy idős pedagógus házaspárt láthattunk, akik sok-sok humorral, leleménnyel, végtelen szeretettel és türelemmel foglalkoztak a diákjaikkal. A matematikát, az éneket vagy éppen Shakespeare-t egyaránt meg tudták szerettetni velük, mert hagyták, hogy a gyerekek felfedezzék mindenben azt, ami érdekli őket. Aki nem akart beszélni, szellemet alakított a Hamletben, aki dobolni szeretett volna, az az iskolazenekar tagja lett stb. A diszlexiás és a szorongó okos gyerek – mert ilyen mindenütt van – nem a tanár terhére volt, ellenkezőleg: kihívásnak tekintették az integrálásukat. De a legnagyobb meglepetést a tantestületi értekezlet szerezte. Headfordban ugyanis nem azon vitatkoztak a tanárok, melyik tanulónak, hányast kellene adniuk, hanem azt osztották meg egymással, őszinte örömmel, hogy az addig hallgatag diák végre megnyílt, sőt, be nem áll a szája! És hogy a diszlexiás gyereknek önként segít az egyik osztálytársa….

Már a stáblista is lepergett, és mi még mindig szótlanul ültünk a székeinken, torkunkat a meghatottság és hála érzése szorongatta. A tanácstalanság levegőjén aznap este keresztülhasított egy reménysugár: talán mégis meg lehet csinálni!

Koronczay Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/6. lapszámában jelent meg.