Biztonság és újdonság, függetlenség és kötődés, szabadság és szerelem, mindkettőre egyszerre van szükségünk, tartják a pszichológusok, ez az egyik oka annak, hogy annyira bonyolultak vagyunk olykor saját magunknak is. A partnerkapcsolatainkban, a házasságunkban is ezt a kettőt szeretnénk egyszerre megélni. Sokan kongatják az intézmény felett a vészharangot, azt gondolva, hogy a házasságnak vége, az emberek nem akarnak ilyen szinten elköteleződni. Való igaz, sokkal jobban féltjük a szabadságunkat, és hisszük azt, hogy egy életre szóló kapcsolatban nem létezhet ilyesmi. Én nem gondolom, hogy a házasság intézményének vége, és álláspontomat az emberi természetre alapozom, márpedig az olyan, hogy mindannyiunknak élethossziglan szüksége van valakinek a közelségére. Valakire, aki támaszt nyújt, meghallgat és megért, akinek az odaforduló szeretete megtart a legnehezebb helyzetekben. Azt azonban nagyon is gondolom, hogy másféleképp kellene gondolkodnunk a házasságról, újra kellene azt értelmeznünk, hogy erősebben közvetíthessük az értékeit. A házasságot működtetni azért is nehezebb manapság, mert boldogságot várunk tőle, miközben nagyanyáink inkább szükségszerű életközösségnek tekintették, a boldogságot pedig úri huncutságnak.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy nemrég ért véget a házasság hete, és az az örömteli hír is napvilágra jutott, hogy a házasságkötések száma nőtt, 2016-ban közel ötvenezren járultak az anyakönyvvezető elé, ami az elmúlt húsz évben a legmagasabb. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy még így is évről évre csökken a házasságban élők száma, mert a nagy trendeken igen nehéz változtatni. Azt gyanítom, hogy anyagi, jóléti intézkedéssel is legfeljebb csak időlegesen javulhatnak a mutatók. Inkább akkor fordulhatna meg a trend, ha változna a házasság tartalmilag, ha képesek lennénk arra, hogy egyszerre adjuk meg benne a másik számára a kötődést, a szerelmet és a biztonságot, ugyanakkor a szabadságot és az autonómiát. Kölcsönösen, nemcsak az egyik vagy a másik fél javára, hanem a közös boldogságot szolgálva. Mert a boldog párkapcsolat alapja az a fajta partneri viszony, amelyben ki-ki önmaga maradhat, sőt a másik segítő támogatásában önmagánál is jobb és több, valaki, aki nem lehetne a másik nélkül.

De ebben sokan nehezen hisznek, mert a szüleik, a nagyszüleik házasságából egész másféle tapasztalatot szereztek, olyasmiket láthattak, amelyek inkább kétkedést ébresztettek, vagy egyenesen a megalázottsággal, a kiszolgáltatottsággal kapcsolódtak össze. Nehéz ilyen zsigeri szintű beidegződésekkel szembeszállni, pedig érdemes tudatosítani, hogy a házasságunk olyan lesz, amilyenné tesszük. Az anyakönyvvezető előtt kimondott „igen” óriási biztonságérzetet adhat, annak a tudását, hogy kölcsönösen felvállaltuk egymást, és közben nem kell a szabadság végét sem jelentenie. Sőt! Egy igazán inspiráló kapcsolatban annak inkább csak a kezdete.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/9. lapszámában jelent meg.

Nyitókép: Thinkstock