Szerda reggel hét harminc. A fiatal lány nem először várakozik a neurológiai osztály hosszú folyosóján. Kontrollra érkezett, hátha egy hét alatt produkált valami olyat az arca, ami okot ad arra, hogy kiírják MR-vizsgálatra. Nemcsak ő vet nyugtalan pillantásokat az ajtóra, rajta kívül még hét másik ember várakozik. A mellette toporgó idős hölgy motyog valamit az orra alatt: „Én csak azért vagyok itt, mert szétmentek az ujjaimban az ízületek a kemótól.” A mondat hallatán a lány elgondolkodik: „Lehet, hogy az orvosoknak mégiscsak igazuk volt? Az én problémám nem is érdemel vizsgálatot? Hiszen másnak sokkal nagyobb baja van…”

Mégis marad. Helyet foglal a hideg, fehér fémpadon, és felidézi, hogy mi történt vele az elmúlt egy évben…

Tavaly ilyenkor a szokásos reggeli rutin után az ajtóból még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, mert érezte, hogy valami nem stimmel az arcával. Mintha el lenne gémberedve a jobb fele, fura zsibbadás a szájpadlásán, a jobb szeméből potyognak a könnyek, délben már a leves is kicsorog a szájából. A következő 48 órában orvostól orvosig jár, hajnalig a sürgősségin tölti az idejét, végül hazaküldik: „Biztos csak megfázott, majd elmúlik magától.” Nincs egyéb teendő. Ekkor a jobb szemét már csak úgy tudja becsukni, ha az ujjaival rásegít kicsit. És akkor megcsörren a telefon. A vonal másik végén egy kedves ismerős közli, hogy a közeli klinikán várja az egyik fül-orr gégész. Angyali hang.

Egy órával később az ambuláns lapon már ott áll feketén-fehéren a diagnózis: Facialis Paresis, azaz arcidegbénulás. A betegségről konkrét adatok nem állnak rendelkezésre, de annyit megtud, hogy 100.000 emberből 23-at érint élete során és lehetőség szerint a betegséget 72 órán belül kezelni kell, hogy ne maradjon „úgy” az ember arca. Még szerencse, hogy a telefon másik végén jól időzített a kedves ismerős.

Egy hét kórházi kezelés után szépen javul az állapota, az intravénásan kapott szteroidnak köszönhetően már tudja mozgatni a jobb szemét. „Grimaszoljon!” – utasítja a fül-orr gégész. Ő pedig szívesen teszi, hiszen végre nem zsibbadt a nyelve és nagy boldogság, hogy újra tud normálisan enni.

Az első betegség óta egy év telt el, és újra itt van, kissé szűkösen, másik héttel ül a padon. Ezúttal nem a fül-orr gégészet, hanem ismét a neurológiai osztály hosszú folyosóján. Szeretne magyarázatot kapni arra, hogy miért történik ez meg vele újra.

Egy héttel ezelőtt járt már itt, akkor hazaküldték azzal az indokkal, hogy mivel egyelőre csak a betegség kezdeti tünetei – a nyelvzsibbadás és minimális arcaszimmetria – jelentkeztek, nem kaphat időpontot MR-re. Most várja, hogy szólítsák. A tenyere izzad, csendben bámul maga elé, és azon gondolkodik, hogy melyik az a bűvös szó vagy mondat, amivel néhány perccel később meggyőzheti az orvosi szobában ülőket arról, hogy szüksége van a vizsgálatra.

Ezúttal sikerrel jár, ám azóta is vár. Nem nagy dolgokra, csak arra, hogy ugyanúgy, mint tavaly, újra megcsörrenjen a telefon és a vonal másik végén közöljék, hogy hosszas várakozás után pontosan mikor is mehet arra a bizonyos MR-vizsgálatra.

Ha a neurológiai osztálynak semmi nem jön közbe, akkor elvileg májusban.

Addig pedig: grimaszoljon!

Dakos Edit

Nyitókép: Thinkstock