A hercegi esküvő után régi újságokban kerestem egy cikket, és láttam, három éve még Anglia legkapósabb agglegényének nevezték a nősülni nem akaró Harry herceget. Hosszan írtak róla, botrányairól híres figurának, színes egyéniségnek, balhés hercegnek nevezve, közben megjegyezve: lelkében édesanyjára hasonlít, rendkívül érzékeny. Nekem erről az jutott eszembe, természetes, hisz géncsomagokkal jövünk a világra.
Szombaton verejtékben fürödve ébredtem. Idegen ország idegen fővárosában jártam, ahol balhéba keveredtem. Állt ott egy hatalmas törzsű, öreg fa, szorosan hozzánőve egy régi póznához. Olyan volt, akár az összeölelkező dundi és csenevész sziámi ikerpár. Néztem távolabbról, majd közelről, és láttam, odalép a fához egy srác. Belenyúl az odúba, kivesz valamit, és távozik. Később ezt tette egy lány is. Kultikus hely, mondtam, s mert izgatott a dolog, mentem, és odanyúltam.
Parányi papírzacskókba akadt a kezem, gátlások nélkül emeltem ki egyet. Épp meg akartam nézni, mit rejt a maroknyi csomag, de hat fiatal gyűrűjében találtam magam. Félelmetesek, könyörtelennek tűnők voltak. Az én nyelvemen, sziszegve suttogták: a csomag maradhat, bár nem szeretjük a hívatlan idegent, viszont a pénzt, bankkártyát és a táskát azonnal ide!
Nem tudtam meg, mit rejtett a papírzacskó, fölébredtem. A kávé mellett azon tűnődtem: hányféle csomag létezhet? Mert ugye, van az ember életében – hozott, kapott, szerzett –, a környezetében, a hazájában, a világban, a Földön, és ezek a csomagok lehetnek viccesek, nehezek, szeretetről mesélők és ártók egyaránt. És ahogy ezen méláztam, láttam, a szemközti szomszéd kitesz a kapuja elé egy asztalkát. Az asztalkán könyvek, ruhacsomagok, némi tartós élelem és egy kartonpapír, amin az állt: Elvihető!
Lassan adtam föl, két órán át figyeltem a járókelőket, azt, hogy senki nem nyúl semmihez, csak megáll, nézi a csomagokat, aztán megy tovább. Figyeltem volna tán tovább is, ha nem hív egy somogyi kisvárosban élő ismerős, aki nyolcszobás panziót üzemeltet.
„Nincs itt szegénység, az embereknek ingyen, ha fizetsz se kell semmi!” A minap nyolc régi típusú, de jól működő tévét cserélt síkképernyősre, és az ágynemű-garnitúrákat meg a fölöslegessé vált holmit kitette a panzió elé. Első nap ráírta: „Ezerért elvihető!” Második nap azt: „Ötszázért a tied!” A harmadikon pedig, hogy: „Ingyen vihető!”, de nem kellett senkinek semmi. Aztán kacagott a telefonba, és azt mondta: „Gondoltam, megtréfálok mindenkit, hát odaírtam: Adok egy ezrest, ha elviszed!”
– Vicces ez a világ! – szögezte le végül. – Mire megöregszünk, sok lesz az ilyen-olyan csomag. Cipeljük, letesszük, fizetünk, fizetnénk, hogy vigye más. És minket, testestül, lelkestül, csomagostul cipel a Föld. Lógunk a nem létező vállon, és fogalmunk sincs, mikor érzi úgy, elég a viccből, mikor roggyan meg a nem létező térd.
Árvai Magdolna
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/22. lapszámában jelent meg.
