Állunk az anyukákkal a buszpályaudvaron, a gyerekek szállnak felfelé, még egy utolsó puszi, integetés, és aztán csak nézünk a sarkon kiforduló jármű után. Az én (legkisebb) fiam kamaszként már nem ragaszkodik hozzá, hogy integessek, neki ez nem fontos, de ha szeretném, akkor hajrá, és megvonja a vállát. De a nála kisebbek még máshogy búcsúznak, kissé […]

Állunk az anyukákkal a buszpályaudvaron, a gyerekek szállnak felfelé, még egy utolsó puszi, integetés, és aztán csak nézünk a sarkon kiforduló jármű után. Az én (legkisebb) fiam kamaszként már nem ragaszkodik hozzá, hogy integessek, neki ez nem fontos, de ha szeretném, akkor hajrá, és megvonja a vállát. De a nála kisebbek még máshogy búcsúznak, kissé szorongva, amit a barátok közelsége old valamelyest. Aztán tényleg kifordul a busz, üresség marad a helyében, furcsa csend. A mellettem álló anya sóhajt, az ő fia még soha sem ment el tőle ilyen hosszú időre, pedig már kisiskolás. Kicsit csodálkozom, biztos nem volt nagymama, aki vigyázhatott volna rá, vagy olyan izgalmas tábor, ami vonzotta volna. Látom a fájdalmat az arcán, a hiányt, hogy nem érti, mi tölthetné ki a most keletkezett óriási űrt, a beláthatatlanul hosszúra nyúló időt. Próbálom vigasztalni, hogy majd visszajönnek, és nem arra gondolok, hogy hamar elszalad az az egy hét tábor a Balatonon, hanem a visszatérés hosszabb körére, ami csak évek múlva következik majd be. Mert az idei nyáron csak erre a táborra kell elengedni, de jövőre már lehet, hogy kettőre is, és idén még örülni kell, mert eljön a szüleivel nyaralni, de aztán telnek-múlnak az évek, amikor egyáltalán nem akarja az anyjáékkal tölteni a szabadság egy kis szeletét sem, mert mi, felnőttek cikik vagyunk, unalmasak és maradiak. Azt mondja, ha jót akarunk, akkor adjunk valamennyi zsét, és engedjük el a haverokkal bulizni, fesztiválozni. Nincs szüksége ránk, megszervezi a programjait, a vízparti kirándulásokat, a baráti társasággal messzire sem kell menni, jó a Velencei-tó is.

A középső fiam épp ezt a korszakát éli, úgyhogy tudom, miről beszélek. Innen nézve kicsit másképp tűnnek fel azok a régi nyarak, amikor ugyanezek a gyerekek egy pillanatra sem szakadtak le a nyakunkról. De tudom, hogy a kamaszkori nagy szabadságkeresésnek is vége lesz egyszer, mert jön egy újabb, amiben már nem kell bizonyítani a függetlenségüket, mert már felnőttek, és azok. Ezt a legnagyobb fiam miatt tudom, aki huszonéves, és nem borzad a közös nyaralás gondolatától.

Sőt! Szabadon jön, magától, mert azt gondolja, jól érzi majd magát. El is filozofálgatok ezen, hogy hányféleképpen szükséges jó anyának lenni egyetlen gyerek felnövekedése alatt. Kezdetben a megtartásban kell jeleskedni, az állandó figyelemben, az odafordulásban, aztán meg az elengedésben. Hagyni kell, hogy kirepüljenek.

Mint az anyamadárnak, aki egyenesen kilökdösi a fészkéből a fiókát, hogy megtanítsa repülni. Aztán persze aggodalommal telve követi, és meg is segíti olykor, de ha sajnálná, óvná és féltené, az a fióka soha nem tanulna meg szállni a végtelen égen. Mekkora hibát követne el, ha maga mellett tartaná! És ő maga is veszítene, mert nem élhetné át, ami pedig fontos, a visszatérés, az újra találkozás boldogságát.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/29. lapszámában jelent meg.