Egy szomorú olvasói levél hatására jutott eszembe egy szívmelengető hír a netről, amelyet még júniusban tettem félre magamnak. A hőse egy mátraszentimrei fi ú, aki a kicsi faluja apró iskolájának egyetlen nyolcadikosaként fejezte be az általános iskolát, és – ahogy illik – elballagott. Egyedül ő sétált végig az épületen ünnepi öltözékben, virággal és ballagótarisznyával, csak az ő tiszteletére díszítették fel a folyosókat, miatta álltak sorfalat gyerekek, szülők, tanárok, őt ünnepelve adtak néptáncműsort, és hangzott el beszéd. A szervezők azt is mondhatták volna, hogy egyetlen gyerekért felesleges strapálni magukat, ha majd lesz több nyolcadikosuk, akkor rendeznek ballagást… Ehelyett azt érzékeltették a fiúval, hogy ő fontos! Láttam a gyerekkel készült rövid interjút. A tiszta tekintetű srác izgult, de természetes és mosolygós volt. Nemcsak a terveiről, a továbbtanulásáról beszélt szívesen, de arról is, hogy az iskolája benne van a szívében… Haj, milyen rég hallottam efféle mondatot! De most e kicsi iskola példát mutatott. Nem ballagásszervezésből, hanem a gyerekember megbecsüléséből. Ami mindenkinek jár(na)! Annak is, aki rossz tanuló, annak is, aki nagy létszámú osztályba jár, és annak is, aki hatodiknak született egy hatgyerekes családban. Mert minden emberben (gyerekben) szunnyad valamiféle tehetség, ami akkor bontakozik ki, ha elegendő figyelem, jó szó, elismerés jut a követelmények mellé.
A szomorú levél írója is csak azt szerette volna érezni, hogy a munkahelyén töltött huszonkét esztendő alatt fontos volt. Elérte a hatvanharmadik évét, nyugdíjba ment, és egész éjjel sütött-főzött szegény, hogy az utolsó munkanapján finomságokkal lepje meg a kollégáit. Ők méltányolták az igyekezetét, azaz pillanatok alatt befaltak mindent, de egyetlen percet sem szakítottak arra, hogy együtt elköszönjenek tőle. „Kis pont voltam én a pénzügyön, igaz, hangyaszorgalmú, de jólesett volna…” – írta elkeseredve. Igen, megérdemelte volna, mert nincsenek kis pontok és nagy pontok, csak emberek vannak, akik egyediek, megismételhetetlenek, senkivel sem összekeverhetők! A hajléktalanoktól a világ uraiig. Persze amíg harcnak tartjuk az életet – a többiek lekicsinylésére neveljük a gyerekeinket is… –, addig e ballagás lesz az egyedi, és a levélíró „búcsúztatása” a tipikus. Azt mondják, naiv a változtatás vágya? Lehet. Pedig egyetlen fillérünkbe se kerülne, ha mondjuk, holnap reggeltől figyelmességgel és megbecsüléssel igyekeznénk javítani a körülöttünk élők (és a magunk) közérzetén. Aztán ha végképp nem boldogulunk, szervezhetünk kirándulásokat Mátraszentimrére, hogy a huszonhat(!) fős iskolában megtanuljuk, hogyan kell ezt csinálni.
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/30. lapszámában jelent meg.
