A minap láttam egy szellemes fotót. Szép, formás almák sorakoztak egymás fölött több sorban, és mindegyiken ott ékeskedett a nyom: beleharaptak. Trükk, számítógépes machináció, ennyi egyforma harapás nem létezhet, gondoltam, ráadásul éreztem, a kép készítőjének nem is az almák voltak a fontosak, hanem a fekete, palatáblának tetsző táblán a felirat: „Ellenőrzött minőség!” Tetszett, egy zöldségesnél nekem ez bejönne.

Néhány nappal később a Csendes-óceánban lévő Francia- Polinézia apró, süllyedő gyöngyszem-szigeteiről, megmentésük tervéről hallottam valami érdekeset. A tudósok két-háromezer fős lebegő városokról álmodnak, amelyek majd úsznak az óceánon, önálló államként, saját valutával. Egy-egy ilyen szigetecske negyven-ötven milliárd dollárba kerülne, egy-egy lakás árát ma, a tervezgetés idején százötvenmillió dollárra taksálják. Elképzeltem a süllyedőnek tartott szigeten élő bennszülöttet, amint gyűjteni kezdi az egydollárosokat, és töri a fejét, ük- vagy szépunokája mennyiért vesz majd fészket az úszó szigeten.

A hírt adó napot teliholdas éj követte. Álmatlanul forogva kerestem a választ arra, honnan lesz ivóvíz az úszó szigeteken, hová eresztik a szennyvizet, ki szállít oda élelmet, kikötnek-e valahol valaha? Végül elaludtam. Hajnalban horrorfilmeket idéző hangzavarra riadtam. Tombolt a szél, ablakok csapkodtak, faágak recsegtek, hatalmas virágcserepek dőltek fel a kertben.

Ötöt mutatott az óra, olvasgatni kezdtem. Erős, égető émelygésem támadt, amikor azt láttam, holland kutatóknak köszönhetően három éven belül ehetjük a műhúst. Kép is illusztrálta a lombikban, őssejtek segítségével előállított húspogácsát. No, ez nekem hajnalban sok, és sokk volt. Egész napra magamba fordultam, betű, hír a közelembe nem férkőzhetett. A délután főzőcskézős nyugalmát újabb égiháború, majd tartós áramszünet zavarta meg. Márpedig, ha nincs áram, a mi házunk élhetetlen. Nincs meleg étel, kávé, fűtés, forró víz, mikró, fény, munka, minden leáll. És nemcsak nálunk, azon a délutánon másutt is. Nem lehetett tankolni, kenyérhez, tejhez jutni, bezárták az élelmiszeráruházat, a kutyakajás meg a fodrászlány is kiírta: áramszünet.

Álltam az utcán. A víz hömpölygött az áradó patak felé. A habokban látni véltem az ellenőrzött minőségű ételeket, az úszó városokat, az éttermekben fölszolgált műhúst, végül a fantasztikus dolgok alkotására képes, magát már-már isteninek képzelő embert. A valóságban pedig ott állt a szomszéd, meg a szemközti lakó és én, a megbénult kerületben. Amikor előbújt a nap, a szomszéd azt kérdezte: „Ugye, tehetetlenek vagyunk? De mi jöhet még? Hova tart a világ?” Pedig semmi különös nem történt, csupán a viharvadászoknak volt egy jó napjuk, és kicsit kimaradt az áram.

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/31. lapszámában jelent meg.