– Fáj?
– Csak, ha nevetek.
Kérdezem és válaszol a hatvanéves apám az egyik forró szombat délután, miután hazaér az egész napos betonozásból. A szeme alatti karikák színe jól illeszkedik a kánikulában vörösre égett bőréhez. A konyhában ülünk, ott, ahol gyerekkoromban esténként verseket olvastam fel neki a nagy sárga könyvből, ott, ahol régen reggelivel várt, mert anya hajnalban már nem volt otthon – ment a szalagra dolgozni. A póz hasonló: két karjával az asztalra támaszkodik, szemeiből egyszerre szól hozzám a fáradtság és az öröm.
Egyszerű ember. Egy évről évre egyre kevesebb lakost számláló borsodi faluban látta meg a napvilágot, és ott is nőtt fel, szülei mezőgazdaságból éltek. Mezítlábas, folyton koszos, a focin cseperedő fiúként enni adni a teheneknek és a disznóknak, morzsolni vagy búzát betakargatni esténként (hogy ne ázzon meg) neki épp olyan rutinfeladat volt, mint nekem manapság enni adni a macskának. A fizikai munkába nőtt bele.
Huszonhat volt, amikor feleségül vette az akkor még a szomszéd faluban élő édesanyámat. A technikum elvégzése után ő műszerészként, a nekem életet adó nő ugyanabban a varrodában varrónőként kezdett el dolgozni.
Tudniillik a kilencvenes években ezen a környéken virágzott a ruhaipar. Ma is virágzik, csak kicsit másképp. A világ divatmárkáinak mesebeli anyagain pattan a rózsabimbó, tekeregnek az indák… Kislányként még nem tudtam, mik azok, mit sem sejtve játszottam a drága szabásminták között a babáimmal, ma már ámulva nézem, mi fut ki anyám kezei közül, mire köt gomblyukat az apám. Ezernyi darabot pakolnak kamionra, és van, hogy a konyhában fáradtan előttem könyöklő csak este ér haza.
„Mi volt ma?” – teszem fel a második kérdésem.
Üveges tekintetét rám szegezve, ennyit mond: „Betonoztam”.
Becsülöm őket. Mert erejük felett tettek értem mindig. De csalóka a szép ruha. A minap azt sütötték rám, budai lány vagyok.
Csak nevettem.
Dakos Edit
Nyitókép: Thinkstock
