Öten ültünk az autóban, mellettem négy anyuka. Hajnalban indultunk a Balaton környékére, hogy részt vegyünk egy továbbképző tanfolyamon. Nem ismertük egymást, azelőtt sosem találkoztunk, úgy szerveztük a jelentkezési lista alapján a „telekocsit”. Negyedóra után kerültek szóba a gyerekek.

– Ti is Waldorfosok vagytok? – kérdezte az egyik anyuka a másiktól.

Életemben először akkor, 2012-ben hallottam a Waldorf-pedagógiáról. Csak kapkodtam a fejem, a szülők elmondása alapján valami nagyon modern, egy kivételes tehetségű kicsiknek fenntartott intézményt képzeltem el, ahová bizony nehéz lehet bekerülni.

Hamar rájöttem, hogy ebbe a beszélgetésbe én nem fogok tudni becsatlakozni, de akarva-akaratlanul felidéztem magamban az iskoláséveimet.

Egyházi iskolába jártam, gyerekfejjel nem is akartam más iskolába menni a környéken, és ha jobban belegondolok, a szüleimben sem merült fel, hogy ne ebbe a hagyományos oktatásra épülő, nagy múltú intézménybe írassanak be. A Bodrog-parti Athénnak is becézett több, mint 480 éves múltra visszatekintő Kollégiumban a régi időkben többek között olyan diákok koptatták a padot, mint Gárdonyi Géza, Kossuth Lajos vagy Móricz Zsigmond.

Nekem még nincs gyermekem, nem vagyok szülő és nincs kisöcsém sem. De emlékszem azokra az emberekre, és azokra a tanárokra, akikkel együtt csináltam végig az ódon intézmény falai között a korai iskolás éveket.

Bár volt földrajz és matematika órám – amiket ki nem állhattam – és igen, nehéz volt az iskolatáskám is, de visszanézve nem bánom, hogy már kiskoromban megtanították nekem: teher alatt nő a pálma. Emlékszem a történelemórákra is, amikor a tanárt az osztályteremben felállva kellett köszöntenünk, és ő addig jött be újra és újra azon az ajtón, amíg nekünk, diákoknak nem ment egyszerre a feladat.

Nem lett belőlem tudós, híres író, sem nyelvész, de a másik 28 emberrel együtt ott megtanultam, mi az a tisztelet, alázat és odaadó munka. Egyformák voltunk, egyek voltunk egytől egyig. Mindenki ugyanazzal a csomaggal indult, nem számított a szociális háttér, nem ért bennünket semmilyen megkülönböztetés. A tanáraink szigorúak voltak és következetesek, de rövid idő után mi is tudtuk, amit ők már régen: szellemiséget, életre szóló barátságokat, egymást segítő közösséget, az állhatatosságra való képességet, értékrendet csak így adhatnak át nekünk.

Mert egy gyereknek igenis szüksége van a babusgatás mellett – amit jó esetben otthon minden kicsinek meg kell kapnia – az iránymutatásra, az alapvető emberi értékek elsajátítására, de kell a sikerélmény mellett a kudarc is, kell a világmindenség megismerése mellett a hagyomány is. A tanító feladata megmutatni, mi az, amit szabad és mi az, amit nem, mi a különbség a jó és a rossz között, hogy mikor kell szólnia, vagy, hogy mikor kell csendben maradnia a gyermeknek.

Nem tudom, hogy milyen lehetőségek lesznek a jövőben, amikor majd gyermekem születik és iskolaérett lesz, de egy dologban már most biztos vagyok: szeretném, ha szeretne egy ilyen iskolába járni, és még jobban szeretném, ha onnét élményekkel térne haza. Az biztos, hogy én sokat fogok majd erről mesélni neki…

Dakos Edit

Nyitókép: Thinkstock