Mint szinte mindegyik kislánynak, nekem is volt emlékkönyvem. Fényes, rózsaszín, aranyozott lakattal lezárt. Gyűjtöttem benne a barátok rajzait. Egyik oldalán virágrajz, a szirmok körül precízen kanyarított betűkkel a következő közmondás: „A barátság aranyfonál, mely könnyen elszakad. Össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad.” És kisgyerekként én tényleg elképzeltem egy szép aranyfonalat, amire nagyon kell vigyázni…
Ez ugrott be elsőre, amikor a minap megakadt a szemem HuffPost barátságról szóló cikkén. Az újságíró megkérdezett néhány pszichológust, milyen típusú problémák merülnek fel a leggyakrabban a klienseiknél a baráti kapcsolataikat illetően.
„A legjobb barátom nem tud örülni a sikereimnek”
„Irigykedem, mert a barátomnak sokkal jobban alakul a karrierje”
„Sosem hívnak el magukkal, de később tudomást szerzek arról, hogy ők találkoztak”
„Minden energiámmal a barátságunkon dolgozom – mindig én szervezem a találkozóinkat, de ettől alulértékeltnek és nemkívánatosnak érzem magam.”
A pontok olvasása közben végig azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy a reakciók több, mint fele az elfojtott sérelmekről és az önbizalomhiányról szól. Miért kételkedünk egy barátban, miért gondoljuk azt, hogy irigy vagy nem örül a boldogságunknak? Egyáltalán miért feltételezzük a másikról azt, hogy rosszat akar nekünk? Hiszen ez az aranyfonál kölcsönös odafigyelést jelent, ami nem csak az egyikről szól…
Nem sokkal később összefutottam az egyik ismerősömmel, akinek miután meséltem a cikkről, egy történetbe kezdett a valamikori legjobb barátjáról. Együtt nőttek fel vidéken, mindent együtt csináltak, amikor továbbtanulásra került a sor – bár nem egy lakásba vagy kollégiumba –, de mindketten a fővárosba költöztek. Fél év elteltével futottak össze újra, vidéken. Az ismerősöm megkérdezte, hogy Budapesten miért nem találkoznak, mire a másik azt mondta, ő gyakran bulizik az új barátaival. Az ismerősöm próbált közeledni és óvatosan megjegyezte:
„Legközelebb szólj nekem is, szívesen csatlakozom hozzátok.”
Erre a másik így reagált:
„Á, nem. Tudod, ők egy egészen más réteg.”
Soha többé nem találkoztak.
Igen, egy ilyen pont is volt a cikkben:
„Valaha a legjobb barátok voltunk, de azt hiszem, kinőttük egymást.”
Kár azért az emlékkönyvért.
Dakos Edit
