A nő lelkesen „ugrott fejest” az új munkájába. Időt és energiát nem kímélve hozta ki magából a maximumot. Szeretett volna tökéletesen helytállni a szakmájában, miközben igyekezett folyamatosan jó kapcsolatot ápolni a családjával, a párjával és a barátaival is. Évekig vakbuzgón püfölte a billentyűzetet, ontotta magából az ötleteket, csapatot épített és eleinte úgy tűnt, megy minden, mint a karikacsapás. Később azonban történt valami: egy apró töréspont, egy ici-pici repedés, amit akkor még nem vett észre, vagyis nem akart észrevenni. Ahogy teltek az évek, a repedés egyre nagyobb lett, szinte szakadéknyi. A barátok, a szerelem és a család sokkal távolabbinak tűntek, de már a munka sem ment úgy, mint azelőtt, a gyermekvállalás gondolata pedig álomszerűvé vált…

A nő már évek óta ugyanazon a munkahelyen dolgozott. Szerette, amit csinált, de néha érezte, ideje lenne váltani, az anyagi lehetőségei azonban nem engedték. Maradt hát ugyanott, továbbra is örömmel dolgozott, de egy idő után egyre kevésbé érezte komfortosan magát. Sorra lebetegedő kollégáit rendre ő helyettesítette, a túlórák és a nő hosszú hónapokon át nem kímélték egymást. Ő szintén igyekezett folyamatosan jó kapcsolatot ápolni a családjával, a párjával és a barátaival is, de egy idő után nem ment neki. A félelem, hogy nem lesz mit az asztalra tenni, ha nemet mond a munkahelyén, satuba fogta…

A nő végigjárta a ranglétrát, vezetőként dolgozott egy multinál. A nagy nyomás ellenére is szépen teljesített, ám egy kis idő után elkezdett döcögni a szekér. Egyre több feladat és felelősség nyomta a vállát, amiket már nem tudott megfelelő módon kezelni. Olykor érezte, hogy nem a legjobb döntéseket hozza, de nem szólt a felettesének, hogy túl sok neki mindez, mert nem mert konfrontálódni. Ő is igyekezett folyamatosan jó kapcsolatot ápolni a családjával, a párjával és a barátaival, de az évek előrehaladtával egyre kevésbé ment neki. Sőt, kamasz gyerekei is megorroltak rá a végeláthatatlan túlórák miatt…

Ki a siker érzéséért, ki a túlélésért, ki szimpla félelemből – sokszor majdhogynem bármire képesek vagyunk, miközben nem merünk nemet mondani. Én azonban állítom, ez egyetlen esetben sem éri meg. Mert mi lehet fontosabb, mint a hozzánk közel állókkal való szoros kapcsolat és az irántuk érzett szeretet, valamint a törődés?! Végtére is, ők azok, akik ott lesznek mellettünk támaszként, ha nemet mondunk a túlórára és emiatt esetleg segítségre szorulunk.

Sors Rita