Január második hetét írjuk, engem mégis egy január elsejei hír nyomaszt. Hír, mely szerint a NASA űrszondája – a New Horizons – 4729 napig tartó útja során átrepült a Naprendszer eddig vizsgált legtávolabbi égiteste fölött, majd fotózott egy a Kuiper-övben található jeges bolygókezdeményt, amely a Földtől 6,5 milliárd kilométerre van. Azt is írják, az adatok fénysebességgel érkeznek a Földre.

Foglalkoztat a hír, mert nekem itt, e parányi bolygón van dolgom. Nem fogom föl a hírben írt távolságot, és azt sem, mi lehet a Naprendszeren túl. Engem az foglakoztat, mi van itt, kis és nagy körben. És van itt minden. Vállamra pakolt családi terhek, a barátok titkainak nyomasztó súlya és hát a világpolitika. Igazságok, hazugságok, válságok és vándorlások, nyomor és jólét, a folyamatos lélekszám-növekedés, a technika megállíthatatlannak tűnő haladása, és az engem hátán hordó bolygó féltése, a Föld minden erejének agyatlan kiaknázása. Szóval ezek nyomasztanak, kövezzen meg, aki akar, de különösebben nem érdekel, mi van az elképzelhetetlen távolban.

Jár a metró, lefelé a mozgólépcsőn jár az agyam is. Elszégyellem magam, zavar a földhözragadtságom, hogy nem díjazom a tudósok fent említett eredményeit. Ennek elhessegetését segíti az anya, aki maga mellett húzza, vonszolja mozgássérült, súlyosan fogyatékos, felnőtt korú fi át. Ők ketten kéz a kézben járnak, és eszembe juttatnak kis közösségeket. Embereket, akik összefognak, mozgósítanak. Utoljára Kosdon tapasztaltam ilyet. Gyűjtöttek a falu kilenc családjának, azoknak, akik tartósan beteg utódot ápolnak, gondoznak, ahol a gyerek a keresztjével együtt ajándék, öröm, próbatétel évtizedekre. A gyűjtés eredménye ötszázkilencvenezer forint volt, amit szétosztottak. Nem sok, legyinthetnék. Egy űrszonda csavaralátétje többe kerül, ha van ilyen, de mégis sok. Gesztus, és arról szól, hogy ha percekre is figyelünk rátok, tudjuk, itt vagytok ti is, köztünk éltek.

A kitartás számomra erény. Mindig díjaztam, fejet hajtottam az odaadást, az elkötelezettséget, türelmet, következetességet és a céltudatosságot tartósan művelők előtt, legyenek azok kutatók, vagy egy kicsi falu lelkes önkéntesei. Most mégis azt érzem, a kitartás az utóbbiakra jobban jellemző. Ők túlélni akarnak, az ő kezükben a jövő, ők képesek melegséget, fényt varázsolni, a januárba éppúgy, mint a szívekbe. Ők azok, akik érzik, jobb, ha csak a környezetükre figyelnek, kitartóan, és a maguk módján tesznek, a Földünkért, a betegekért, akiket különösebben nem érdekel, mi van az elképzelhetetlen távolban. Pedig ők is hallják, olvassák, hogy a Naprendszeren túli térség kutatása fontos, mert ott megmaradtak a négy és fél milliárd évvel ezelőtti állapotok, de őket inkább az izgatja – ami engem is –, hogy itt a Földön már azt sem látszik, ami száz-ötszáz éve volt.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/02. lapszámában jelent meg.