Könnyű azt mondani. Különösen egy olyan világban, ahol a fiatalok (meg a nem annyira fiatalok) már okostelefon-alkalmazásokon pörgetik végig a potenciális partnerek fotóit. Igaz, az első benyomáshoz tulajdonképpen alig kell idő. Egy nemrég készült amerikai felmérésből, amelyet az első benyomás fontosságának bizonyítása céljából készítettek, az derül ki, hogy tízből hét ember számára a találkozás első huszonhét másodpercében szerzett tapasztalatok elégnek bizonyulnak a másik személy megítéléséhez. De hiszen ennyi idő alatt az ember a bemutatkozásig sem jut el! Legfeljebb leveti a kabátját, és elenged egy kedves mosolyt. Vagy egy kevésbé kedveset. De talán ennél több rejlik egy emberben. Soha nem felejtem el az első randevúim egyikét, amelyiken a fi ú annyira zavarban volt, hogy még le sem ültünk a teázóban, véletlenül leverte az asztalról a csészét. A beszélgetés cirka huszadik percében azonban már világos volt számomra, hogy félszeg mozdulatai mögött csillogó intellektus és páratlan képzelőerő rejlik. Merje valaki azt állítani, hogy ez nem ér fel egy kockás hasfallal!

Ezt a döntő huszadik percet azonban viszonylag kevesen várják ki. A felmérés öt válaszadójából hárman már a tizenötödik percben távoznak. Ennyi idő alatt képesek eldönteni, szeretnének-e még egyszer találkozni az illetővel, vagy sem. Ez persze teljesen érthető abban az esetben, ha – mint ahogy azt sok párkereső nő írta nekem – a jelentkezők egy része elhanyagoltan, sokszor alkoholszagúan érkezik a találkozókra. Holott a jó benyomás keltésének legfontosabb feltétele éppen az ápoltság és az udvarias viselkedés.

Ám még a jó megjelenésnél is többet nyom a latban a kellő önbizalom! A megkérdezettek nyolcvanhat százaléka vélte úgy, hogy szívesebben lát a randikon pozitív önképpel rendelkező, magabiztos embereket. Felfedezték a spanyolviaszt, hiszen ki ne örülne jobban egy derűs, magabiztos férfinak vagy nőnek, mint egy frusztráltnak?! Ez persze nem jelenti azt, hogy az első találkozásnál olyan képet kellene mutatnunk magunkról, amilyenek soha nem is voltunk. Erről eszembe jut egy párját kereső negyvenes nő, aki arról panaszkodott, hogy bár nagyon vigyáz, hogy jó benyomást keltsen a randevúkon, különös gonddal öltözködik és sminkel, mégis folyton kikosarazzák a férfiak. Legtöbbször úgy, hogy vissza se hívják. Elment a kedve az egésztől. Nem is csodálom. De talán meg kellene fordítania az érvelést. Nem lehet, hogy valójában ő az, aki túl jó ezeknek a férfiaknak? Talán az önbizalmát kellene megacéloznia, hogy ne vegye ennyire zokon az elutasítást. És talán valamivel valósabb, lazább, hétköznapibb képet nyújtania magáról. Mert persze, keltsünk jó benyomást – de ne mindenáron!

Koronczay Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/6. számában jelent meg.