A környékünkön – talán a tavaszi nagytakarítás jegyében – lomtalanítás van a héten. Minden évben rácsodálkozom, mennyi cucc kerül elő ilyenkor. Van, ahol akkora a kupac, mint maga a ház, érthetetlen módon, hiszen tavaly is ugyanekkora volt. Hol tárolták ezt a sok használhatatlan tárgyat, és miért nem dobták már ki tavaly, illetve milyen szelekciós elvnek köszönhetően állt össze az idei termés? „A két éve leselejtezett matracot most még nem dobjuk ki, a hat éve eltört gyerekkádat viszont már kitehetjük?” Vagy annyi dolgot vettek az utóbbi egy évben, hogy ennyi mindent kell kidobniuk, hogy helyet csináljanak?

Rajtam is kitört a rendrakás, egyik este átpakoltam a konyhai fiókokat, mert egyrészt átláthatatlanok voltak, másrészt nem értettem, mi lehet az, amitől már be sem lehet csukni őket. Kiszórtam egy adag, feleslegesen elrakott (jó lesz még valamiretípusú) hülyeséget, megtaláltam egy lakáskulcsot, és egy raklapnyi gyufát (bár évek óta nem vettünk). Plusz rácsodálkoztam, hogy három remek állapotú zuhanyrózsánk is van, így jó ideig nem kell újat venni.

Az utóbbi években kétszer is költöztem, mégsem emlékszem már, hogy mit rejtenek a szekrényeim… Számomra ez azt jelenti, hogy legalább félévente szelektálni kell minden fronton, hogy képben legyünk: egyáltalán mi van otthon. Egyrészt, mert ezzel spórolhatunk, másrészt így marad levegő az otthonunkban.

Sok – viszonylag alacsonyabb jövedelemből élő – ismerősömnél is látom, hogy az apró, olcsónak tűnő vásárlásokat nem számolják, ha megtetszik nekik valami cukinak vagy praktikusnak tűnő dolog. Pláne, ha gyerek is van velük, aki persze az összes műanyag, szőrös vagy nyúlékony bigyóért odavan. Én már rosszul vagyok ezektől, így minden vásárlás előtt megkérdezem magamtól: „Erre tényleg szükségünk van?”, és nemcsak a saját, hanem a családom életéből is napi szinten igyekszem irtani a felesleges vackokat. Ebbe a kategóriába tartozik az a ruhadarab, amit soha többet nem fogunk felvenni – megy az adománykupacba. Az ezredik gyerekrajz, amit (amennyiben nem korszakos alkotás) még aznap elhelyezek a papírszemétben. Plusz minden olyan, ami nem működik, javíthatatlan, és nem, nem lesz jó később sem, ha már most sem az.

Valamiért félünk megválni a tárgyaktól, mintha ezek adnák a biztonságot, közben szívesebben veszünk újat – vagy mert az jobban tetszik, vagy mert nem találjuk azt, ami van, és amúgy sem működik… Például a tavaszi dekorációnk minden évben bővül egy új műtojással? Oké, de a régivel mi a baj? Próbáljunk meg csak akkor újat venni bármiből, ha előtte kidobtuk vagy elajándékoztuk a régit. És ízlelgessük a szemétképződés, a túlfogyasztás szavakat, miközben a műanyagtól hemzsegő tengerpartokra és Marie Kondóra (híres japán tanácsadó, aki módszerével forradalmasította a rendrakást az otthonokban – a szerk.) gondolunk. Na, marad a polcon az a nyuszi?

Szigeti Hajni

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/10. lapszámában jelent meg.