Öt aranyéremmel térhettek haza a magyar úszók az idei vizes-világbajnokságról. Hosszú Katinkától már szinte megszoktuk, hogy nem elégszik meg egy éremmel, Kapás Bogi igazi meglepetés-ajándék volt, Milák Kristóf világcsúcs győzelme pedig a legnagyobb siker. A nyílt vízi úszók 5 kilométeres versenyében Rasovszky Kristóf nyert aranyérmet. Az első szó a gratulációé, mert legjobbnak lenni a legjobb, és érdemes tisztelni a csúcsok mögött rejlő rengeteg – számunkra láthatatlan – munkát. Ők tényleg csillagok, akik megmutatják nekünk, hogyan kell küzdeni. Ők azok, akik a sportra tették fel az életüket, ezt választották életük céljául. Mások másra, gyereknevelésre, gyógyításra vagy tanításra, buszvezetésre, kétkezi munkára, földművelésre, és akadnak, akik az újságírásra. Csakhogy mintha szétválasztottuk volna ezeket a dolgokat, méghozzá úgy, hogy egyesek ezt csinálják, mások meg azt. De vajon nem úgy volna-e rendben, hogy mindannyiunk életének a része a sport, hogy mindannyian mozgunk, és emellett dolgozunk is, élünk a munkánknak, a hivatásunknak és a családunknak közben? Ha valaki venné a fáradságot, és kiszámolná, hogy az emberek hány százaléka építette be a mindennapjaiba a sportot, gyanítom, hogy elég alacsony szám jönne ki. És ez nem önmagában baj, hanem következményeit tekintve. Nemrég, néhány lapszámmal ezelőtt írhattam a Nők Lapjába a magyarok mentális, azaz testi-lelki egészségéről, és aki olvasta, tudja, hogy rémes állapotban vagyunk, különösen a hatvanöt év feletti férfi ak, akik konkrétan nagy eséllyel vetnek véget önkezükkel az életüknek, vagy halnak meg valamilyen betegségben. A sport számukra, és mindannyiunk számára kitörési pont lehetne a depresszióból, az elhízásból és számtalan pszichoszomatikus betegségből, de csak akkor, ha fi gyelne erre valaki, ha újra értéke lenne annak a szónak, hogy tömegsport, és sokak számára adna jó testi-lelki egészséget. Mert a csúcsok fontosak, de legalább annyira fontos, hogy mi van a csúcsok között. És mi vagyunk ott, mi, akik visszük az egész társadalmat a vállunkon, és csak úgy bírjuk el, ha fontosak vagyunk magunknak annyira, hogy átszervezzük az életünket úgy, hogy beleférjen hetente kétszer-háromszor egy-egy óra mozgás. Ugye nem is olyan egyszerű? Ehhez nemcsak a mi elhatározásunk szükséges, lehet, hogy a munkahelyünk támogatása és a család segítsége is, és egyfajta szemléletváltás, ami jöhet épp tőlünk, belőlünk, de nem ártana némi külső támogatottság sem, amely áldoz erre időt, pénzt, fáradságot, és azért teszi ezt, mert az egyedi sikereket ugyan fontosnak tartja, de a legfőbb értéknek mégis inkább sokak jó egészségét.

Rist Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/32. lapszámában jelent meg.