Sokáig féltem attól, hogy A Pál utcai fiúk, a magyar irodalom első modern ifjúsági regénye éppen úgy hiányzik majd gyerekeink, unokáink olvasmányélményeiből, mint ahogy a Jókai összes, vagy éppen a korabeli fordítások révén magyarrá avanzsált francia Jules Verne, pardon: Verne Gyula sok-sok kalandregénye. Hogy lassan mi leszünk az utolsó generáció, amelynek tagjai még tudják: honnan jön a gittegylet kifejezés, mi az einstand és a grund, és milyen megalázó szörnyűség, ha valakinek a nevét csupa kisbetűvel írják le. Hogy mit jelent a barátság és az árulás, és mit jelent, igen, igen, mit jelent a hazaszeretet. Szerencsére nem így történt. A musical feltámasztotta a lassú feledésből A Pál utcai fiúkat, és elérte azt, amire az 1969-es, Fábri Zoltán rendezte filmváltozat számos okból nem lehetett képes: élővé varázsolta a grundon – a grundért küzdő srácok csapatát. Olyannyira, hogy jólesően olvasom a hírt: nemrégiben a legendás Füvészkertben felavatták a könyv kis főhősének, Nemecsek Ernőnek a szobrát. (Ami a szobor küllemét illeti, nem vagyok lelkes, de tudjuk: az utcaszobrászat nehéz műfaj, különben is, ízlésbeli kérdésekről felesleges vitatkozni.)

Talán Karinthy mondta, hogy minden ifjúsági regénynek két jelentése van: másképpen olvassa felnőtt és másképpen a gyerek. De megmaradnak az első találkozó élményei: a szoboravatás híre visszaidézte a múltat. Kilenc-tízéves lehetek, torokgyulladásom van, nagyi csak a betegeknek járó szederbefőttjét kanalazva ágyban fekve olvasom a regényt, és persze sírok rajta rendületlenül. Vajon történelmünk teszi, hogy nekünk még az ifjúsági irodalmunk is szinte egyedülállóan szomorú….?! Vagy mindig kell a könnyes katarzis, hogy felnőve könnyebben szembesüljünk az élet valódi buktatóival….?! Újraolvasva A Pál utcai fiúkat, megüt a könyv Bokáról szóló zárómondata: „Most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.” Mert ne felejtsük el azt se: a humor, a kesernyés önirónia sem hiányzik Nemecsek Ernő „közlegény” történetéből. Nehéz nem mai önmagunkra és aktuális közállapotainkra ismerni, amikor az 1907-ben kiadott regényben a következőket olvassuk: „Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt egzecíroztattak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra. […] De a legtöbb fiú […] parancsolni szeret. Ilyenek az emberek.”

Balázs-Piri Krisztina

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/36. számában jelent meg. A magazin szeptember 4-től kapható az újságosoknál.