Motyog valamit maga elé a latintanár kinézetű, lógó zakós pasi a borospolcok előtt, egy élelmiszerboltban. A mellette álló, két palackot egy kézzel leemelő, jól öltözött, kissé molett nő ugyanazzal a hangsúllyal kérdezte: „Micsoda?” A férfi ijedten összekapta magát, felé fordult, és a legnagyobb természetességgel kinyögte: „Hát… erőművek éjszakája lesz…” Nem mesélem hosszan, még annyi történt, […]

Motyog valamit maga elé a latintanár kinézetű, lógó zakós pasi a borospolcok előtt, egy élelmiszerboltban. A mellette álló, két palackot egy kézzel leemelő, jól öltözött, kissé molett nő ugyanazzal a hangsúllyal kérdezte: „Micsoda?” A férfi ijedten összekapta magát, felé fordult, és a legnagyobb természetességgel kinyögte: „Hát… erőművek éjszakája lesz…”

Nem mesélem hosszan, még annyi történt, hogy a férfi elmondta, a háziorvosának keres bort, mire a budai menyecske segített. Elmagyarázta, melyik a jó ár-érték arányú, majd hosszan részletezte, mennyire utálja a hülye világnapokat, hogy már mindennek, mindenkinek van éjszakája, csak neki nem volt régóta egy igazi… Előttem fizettek, előttem indultak fölfelé a Szépvölgyi úton. A segítőkész és a zakós.

Jó tett helyébe… kezdte zakatolni az agyam, de a másik énem leütötte azzal, hogy közhely, meg hogy a nő jókor volt jó helyen. Beültem az autóba, automatikusan megszólalt a rádió. Valami fickó énekelte: „Kicsi madár ül a fészek közepén, a tojáshéj ott van még a fenekén, Kicsi madár csipog a fészek közepén, nagy madár leszek, ha megnövök én…” – kicsiknek való dalocska, csatornát váltottam. Száz év, száz fa, száz óvoda. Hogy miért a dundi, a zakós, majd Márquez, meg az ő száz éve, magánya, de leginkább óvodányi családja jutott eszembe, ne kérdezze senki. Ez sem érdekelt. Már fölértem a hegyre, amikor előttem – úgy ötvenméternyire – egy bringás nekivágódott a járdaszegélynek, és szaltózott kettőt. A kocsisor leállt, heten rohantak segíteni, hátrahagyva a nyitott autókat. Senki nem dudált, senki nem anyázott. Mentőt hívtak, letörölték a rángatózó arcról a port, egy úr a zakóját tette a feje alá, a másik stabil oldalfekvést javasolt, és kijelentette, epilepszia. Segítettek, jót tettek, az összefogás ereje körbelengte a Törökvészi és a Kapy út kereszteződését. Kimondatlanul is tudtuk, egy kicsi jót tenni is gyönyörű érzés.

Tudhatja ezt Kalap Jakab – valódi nevén Jakab Zsolt –, a kicsi madárról, meg a fenekén lévő tojáshéjról danászó ötgyerekes apa is. S nem azért, mert gyerekdalok szerzője, előadója, hanem, mert egy országot mozgatott meg a százéves Bálint gazdával. Az ő nevük fémjelzi az Ültess fát! 100 év, 100 fa, 100 óvoda mozgalmat. Gyuri bácsi gyümölcsfákat adományoz, a bohókás Kalap Jakab meg járja az országot, ültet, énekel az ovisokkal. Az első fa Százhalombattán már a földben várja a telet. Hogy a gyümölcs kié lesz, az a jövő zenéje. Kisgyerekeké, akiknek óvónők tanítják meg, a jótettek gyümölcse – egy segítő szóé, mozdulaté, tetté – éppolyan lassan érik be, akár az évekkel korábban ültetett fáké, hogy a jótettek mérlegelésénél nincs ár-érték arány.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/40. lapszámában jelent meg. A magazin október 2-től kapható az újságosoknál.