Sokszor átéltem már, hogy ilyenkor, az utolsó novemberi vasárnap közeledtével, minden közösségben egyik napról a másikra megváltozik a légkör. Szabó Magda szavaival valahogy úgy, mint amikor a fűtőtestet egyetlen mozdulattal erősebbre állítjuk: adventben az ünnep végre elindul felénk. Engem még a háziasszonyok réme, az ilyentájt megkezdődő előkészületek sem ijesztenek meg, már most csatába induló hadvezérnek érzem magam, aki stratégiát épít, számba veszi a rendelkezésre álló erőforrásokat, és kifényesíti a tavalyról megmaradt fegyverzetet. Ám az idén egy új szempont is belépett a bonyolult haditervbe.

Bevallom, sokáig nem voltam megszállott környezetvédő, lépésről lépésre vettem rá magam a szelektív szemétgyűjtésre, és bizony még ma is előfordul, hogy bedőlök valami nagy garral beharangozott, mutatós, de végtelenül környezetromboló műanyag vacaknak. Megfogadtam hát: az idén a szó szoros értelmében zöld karácsonyt tartunk, ez lesz a mi családunk kis, szimbolikus, gyógyító ajándéka megsebzett földanyánknak a karácsonyfa alá.

Apropó: fenyőfa! Régebben mi is vágottat vettünk, aztán valamelyik évben úgy döntöttem, ebből elég, legalább én ne szaporítsam a fenyőgyilkosok számát. Azóta földlabdásat választunk, és milyen jó érzés, amikor látjuk, a kertben a megmaradt példányok úgy sorakoznak szépen, mint a délceg gárdisták, akik az elmúlt karácsonyok emlékeit őrzik mindörökre. Ilyentájt szoktam hajba kapni a barátnőmmel, aki a (porfogó) műanyag fát preferálja. Tény, praktikus, talán túlságosan is praktikus megoldás, de én semmiben sem szeretem a művit. Üdvözlőlapot sem írok már, még a legmesszebb élő kedves ismerősömet is fel tudom hívni, sokkal személyesebb így a jókívánság.

A legnagyobb bajom a csábító-csillogó csomagolópapírokkal van, azokat kedvvel válogatnám, bár tudom, az ünnep egyetlen lehangoló pillanata, amikor ajándékbontás után a karácsonyfa körül hegyekben állnak az összegyűrt, széttépett, már senkinek sem kellő, másnap szemétbe kerülő díszpapírok. Valahol olvastam egy először talán meghökkentő, aztán elgondolkodtató megoldást. Nem lenne szentségtörés, ha a közeli hozzátartozóknak szánt ajándékot évről évre ugyanabba a csinos táskába vagy csomagolásba rejtenénk, ünnep után csak el kéne tenni, ahogy a karácsonyfadíszeket is. A kicsiknek meg mondhatjuk azt is, hogy Jézuska/Télapó itt hagyta a zsákját, majd éjjel érte jön, és jövőre, „ha jó leszel!”, újra megtölti ajándékokkal. Közhely, de a környezettudatos szemlélet egészen korán megalapozódhat, hiszen ha már Jézuska is zölden gondolkodik…

Balázs-Piri Krisztina

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/46. lapszámában jelent meg.