Gothár Péter bocsánatot kért. Talán egy fokkal jobban csinálta, mint annak idején Marton László, aki kiskapunál jóval nagyobb menekülő utat hagyott magának. A nemrég elhunyt rendező megfogalmazásából gyakorlatilag hiányzott a beismerés, ami nélkül bocsánatkérés nem létezik. Ebből következően megbocsátás sem. A frissen kiderült zaklatási ügyről egyelőre szinte semmit nem tudunk, de azt igen, hogy valaki nem mond igazat. A színház több esetről beszél, a rendező egyről, mindenki más csak találgat.

Sokan fájlaljuk, hogy rosszul alakulnak nálunk ezek a történetek, értelmes párbeszéd eddig elvétve alakult ki. Meggyőződésem, hogy a folyamat már a beismerésnél, a bocsánatkérésnél elakad, vagyis aggasztóan korai szakaszban. Márpedig ha az elkövető nem fogalmaz egyértelműen, ha mismásol, ha feltételes módba menekül, az az áldozat(ok) és a velük együtt érzők számára újabb gyomros. Mintha valaki egy szájon vágás után azt mondaná annak, akit megütött: elnézést kérek, ha ez neked kellemetlen, eszembe sem jutott, hogy téged ez zavar. Arról most ne is nyissunk vitát, hogy a drámairodalom feldolgozásában jeleskedő rendezők vajon tényleg ennyire tájékozatlanok-e az emberi megaláztatás ügyében.

Igazából itt, ezen a ponton toporgunk jelenleg, és amíg ezen nem jutunk túl, nem kerülhet sor a feldolgozó folyamat többi elemére. Például arra, hogy kevesebb empátiával rendelkező, ám minden nehéz szituációban tökéletesen viselkedő polgártársainknak elmagyarázzuk, miért van az, hogy valaki egy-két, esetleg tíz-húsz éven át nem tud beszélni az őt ért traumáról. Hogy nem akkor „jut eszébe”, akkor „áll elő” vele, hanem valamilyen életeseménye kapcsán elég erősnek érzi magát, hogy megbirkózzon a dologgal. És ez nem megy másként, mint úgy, hogy amire akkor nem volt képes, most megtegye. Megnevezi a támadót, és számon kéri rajta, mit tett. Ezután kellene következnie a bocsánatkérésnek.

Aztán ha már azon is túl vagyunk, és egyre többen értik meg, hogy bizony az ilyen típusú ragadozók szorongó, bizonytalan, vagy nekik kiszolgáltatott áldozatokra vadásznak, akkor még tovább léphetünk, egészen addig a szintén fontos kérdésig, mit lehet tenni akkor, ha valakit ilyen rémséggel igaztalanul vádolnak meg. Arról nem is beszélve, mit tegyünk a zaklatók nem ritkán értékes életművével. Csupa fontos kérdés, és mi még mindig ott veszteglünk, hogy a zaklatók közül ki lesz képes először igazán, megkérdőjelezhetetlenül bocsánatot kérni. Mikor jutunk el oda, hogy nem az áldozatok riadnak el attól, hogy kiálljanak önmagukért, hanem a potenciális elkövetők attól, hogy visszaéljenek a helyzetükkel?

Hulej Emese

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/49. lapszámában jelent meg.