A németországi Krefeld állatkertjében tűz ütött ki szilveszter éjjelén, a porig égett majomházban több mint harminc állat pusztult el. A tragédiát három nő okozta: öt kívánságlámpást engedtek az égbe, ezek egyike lobbanthatta lángra az épületet. A hatvanéves anya és két felnőtt lánya a híreket hallva azonnal jelentkezett a rendőrségen, ahol kiderült, fogalmuk sem volt róla, hogy ezek a mini hőlégballonok be vannak tiltva, mert veszélyesek. A repülő lámpás közel kétezer éves múltra tekint vissza. Kínában eleinte jeladásra használták, majd világszerte ünnepélyek, különleges események színfoltja lett az apró mécsesekkel az ég felé engedett lampionok kavalkádja. Aki látott már ilyet, tudja, egészen lenyűgöző a látvány. Pont ezért kell, hogy észnél legyen az ember, és ne engedjen a romantikának, ne védekezzen azzal, milyen régi szokás, és ha tényleg veszélyes lenne, akkor nem árulnák az interneten. Ugyanez a helyzet a héliumos lufikkal is; milyen szép, amikor a ballagó diákok vagy az ifjú pár elengedi a sok-sok színes lufi t, de tudjuk, hogy ami felmegy, az le is jön, és egyszerű szemét lesz belőle, ami nagyon sokáig nem bomlik le, és gyakran az állatok gyomrában köt ki.

A kívánságlámpásnak és a lufi eregetésnek nálunk nincs akkora hagyománya, talán ezért könnyebb lemondani róluk, mint például az avarégetésről. Így csinálta a dédapánk, a nagyapánk, senkinek nem lett belőle semmi baja, igaz? Ráadásul nem kerül semmibe, és annyira jó illata van. Egy svájci tanulmány szerint azonban egy nagyobb kupac avar hatórás égetésével annyi szálló por keletkezik, mint kétszázötven autóbusz egynapos folyamatos közlekedése során. Innentől kezdve nem kérdés, hogy ősszel a leveleket a zöldhulladékos zsákokban gyűjtjük, illetve komposztáljuk. És itt az ideje a gyereknevelési szokásokat is újragondolni. A korosztályom előszeretettel hangoztatja, hogy mi bukósisak nélkül bicikliztünk, mégsem lett semmi bajunk. Az én barátnőm például pont perecelt egy olyat, hogy utána hónapokig kezelték a szájsebészeten, de ettől függetlenül is úgy gondolom, nem lehet kérdés, hogy ráadjuk a bukósisakot a gyerekre, autósülésbe ültetjük, és nem cukros kenyérrel etetjük.

A legfájóbb berögzült szokás a gyerekek verésével kapcsolatos. A közösségi médiában nagyon sokan osztották meg azt a viccesnek szánt feliratot, miszerint: „Minket nem vittek a szüleink gyermekpszichológushoz. Anyánk pofonjától kinyílt a csakránk, stabilizálódott a karmánk, és megtisztult az auránk.” Majd jönnek a kommentek, hogy mennyire hálásak az anyai-apai pofonokért, megvolt annak a helye, kellett az, hogy jó ember váljon belőlük. Pedig a veréstől senki nem lett jobb ember, rengetegen cipelik évtizedeken, generációkon át a gyerekkori bántalmazások következményeit. Egy hagyomány nem attól jó, hogy több száz éves. Érdemes néha újratervezni.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/3. számában jelent meg. A magazin január 15-től kapható az újságosoknál.