Egy öltözékét tekintve vicces pasas – lehetett bolond is – a minap délután ötkor végigvonult a metró egyik szerelvényén, és minden, kezében telefont tartónak odaszólt: kapcsold ki!

Az emberek mosolyogtak, de leginkább föl se néztek. Senki nem ordított rá, nem nyekkentette nyakon. Az ölében vesszőkosarat szorongató, bőven nagymamakorú hölgy mellettem ült. A vicces pasas karja után nyúlt, és üdvözölte a kezdeményezést: igazad van, fiam, igazad!

Sokféle koros, kosarat cipelő, használó, bőven nagymamakorú él körülöttem. Akad magányos, barátok gyűrűjében, otthonban tengődő, és olyan is, akit család vesz körül. Azt mondják ezek a hölgyek, ha az ember elér bizonyos kort, ismét gyerekké válik: önző és hisztis lesz. És mondják azt is, ilyenkor jó, ha vannak körülöttük. Ha szeretgetik. Eddig jutottam gondolatban, amikor a kosaras öreg hölgy mesélni kezdett. Felém fordult, kérdezte, szeretem-e a fánkot. Bólintottam, ő meg elmondta, a minap fánkpartit tartott, két kiló lisztből dagasztotta a szalagost, mert jött a három fi a, a menyek, az öt unoka a párjával, meg a kilenc dédunoka. Azt mesélte, száztizenhét darabra szaggatta a tésztát, kinyitott két nagy üveg hecsedlit, és utálatos olajszag lengte be a háromszobás házát, no meg azt is mondta, egy darab se maradt.

Bólintottam megint, és csodálkozva csak annyit nyögtem ki: olajszag, jó nagy zajjal.

A metró fékezett, befutott a Batthyány térre. Egyszerre léptünk ki a szerelvényből. A hölgy szeme csillogott, amikor számon kérően elkapta a karom.

– Zaj? Nálam? Hát mit hisz, a falu csúfja vagyok én Pomázon? Ott beszélgetés, szeretés van! Csengés, zenebona, zizegés nélkül! – szögezte le, és kihúzta magát. – Három fi út neveltem, diplomáig vitték, nálam rend van, és szigor. Rend, csend, mert a kosarat az ajtónál tartom! Nem ezt, a kicsi, kerek ócskát, ami négy hasáb fát, ha elbírna. Kicsi, de arra pont jó, hogy az a sok színes, hangos vacak beleférjen. Ha megjönnek a gyerekek, mindegy, hányan, öten, tízen, húszan vagy huszonöten, mint a fánkpartira, mindnek oda kell betennie lenémítva a sok ostoba mobilt. Ezt megkövetelem, ezért mondtam a metrón a bolondnak, amit mondtam.

Hát igen. Szerencsés, aki három gyerek, öt unoka, kilenc dédunoka telefonja fölött diszponál, aki önzés, hiszti nélkül, ép elmével éli meg a nyolcvanhat évet, és csak a lábát húzza kicsit. Szerencsés, mert van értékrendje, hall emberi szót, mert van egy ócska kosara.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/5. számában jelent meg.