Talán ötödik osztályos lehettem, amikor a történelemfüzet elejére felírtuk, hogy „A történelem az élet tanítómestere”. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg megtapasztaltam, milyen igaz ez a cicerói mondás. Tegnap is eszembe jutott, amikor egy rádióműsorban a betelefonálók azon vitatkoztak, jó-e, ha a mai iskolások csak a győztes csatákat, a nagy diadalokat tanulják, és nem búsonganak a nagy vereségeken és veszteségeken. Ez erősíti őket, erősködött egy asszony, éppen egy pedagógus. Mindez az új alaptanterv alapján vált vita tárgyává.

Történelem szakot végzett emberként, anyaként és magyarként sem értem, hogy lehet ez egyáltalán kérdés. Hiszen ahogy egy embert formálnak az örömei és a fájdalmai, sikerei és kudarcai, ugyanúgy formálnak egy nemzetet a győzelmek és a vereségek, a gyarapodások és a veszteségek. Ráadásul az a szomorú helyzet, hogy a továbblépés kulcsa az, mennyit tudunk tanulni a veszteségből, a rossz döntéseinkből. Ha csak azt, hogy mindenki ellenünk van, mi vagyunk az áldozatok, a meg nem értett erkölcsi győztesek, akkor emberként is, nemzetként is arra ítéljük magunkat, hogy újra és újra átéljük a vereséget, míg végre képesek leszünk felülírni a rossz beidegződéseket.

Mi, magyarok a kutatások szerint individuális nép vagyunk, tele tehetséggel, rengeteg érzelemmel, olyan sokkal, hogy néha az eszünk egy része helyett is a szívünket használjuk. Ez jót tesz a kreativitásnak, de rontja például a válási statisztikákat. Ám ha ezt tudjuk, akkor az oktatásban ne a mítoszokra erősítsünk rá, hanem a valóságra, a tényekre! Az okokra és az összefüggésekre. Például arra, hogy az összefogás hiánya, a kicsinyes érdekek miatt hányszor váltunk sebezhetővé.

Az érzelmeket nem kell félretenni, de nem lehet velük a tudást pótolni. Pláne felülírni. Magam a makacsul ismételt hamis mítoszoknak is ellene vagyok. Hányszor hallani a megemlékezéseken, hogy az utolsóként kivégzett aradi vértanú, Vécsey Károly kezet csókolt az akkor már kiszenvedett Damjanich Jánosnak. Ilyen nem volt, de mert szép, hát ismétli mindenki vég nélkül, tavaly egy barátnőm kislánya is ezzel jött haza a történelemóráról. Miért színezzük át, ragasztunk hozzá, és éltetünk hamis képet arról, hogyan viselkedik egy hős a halál árnyékában? Miért gondoljuk azt, hogy így szebb? Nem elég szép az, amit ők tizenhárman tettek, nem elég férfi as, ahogy életük utolsó perceit élték? Apróság ugyan, de árulkodó apróság. Különösen, hogy közelednek a trianoni megemlékezések, hamis mítoszok tömegével, Clemenceau menyétől a hajózható Ipolyig.

A múltunkat inkább ismerjük, mint szeressük. És a tetszetős történetek helyett zárjuk szívünkbe az igazságot.

Hulej Emese

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/9. számában jelent meg. A magazin február 26-tól kapható az újságosoknál.