A Pocakban sűrű az élet, pedig kevesen vagyunk a vicces nevű, kedves kisboltban. Csupa nő, maszkban, kesztyűben, férfit nem látok. Tisztes távolságra állunk egymástól, de azért eszmét cserélünk a kenyerek eltarthatóságáról, mintha régi barátnők lennénk. Csak egy negyvenes anyuka áll némán, hosszú kabátja alól rózsaszín pizsamanadrág villan elő. Nem szól senkihez, de egy ismerős eladónőnek megjegyzi, hogy meg fog őrülni az állandóan veszekedő-verekedő, óvodás fiaitól, pedig azt is megengedi nekik, hogy egész nap pizsamában vircsaftoljanak. A boltocska alkalmazottja gondterhelten ingatja a fejét. Nem jó módszer, mondja, amire szívesen reagálnék, de becsületszavamat adtam a családomnak, hogy csak berohanok, megveszem a kenyeret, és nem kezdek beszélgetni.
Aztán néhány délutáni telefonhívásból megtudom, a pizsamaparti nem egyedi. Pedig a vírus karmaiban más a hatása, mint békeidőben, amikor különleges élmény, ha évente négyszer-ötször engedélyezünk magunknak egy jókedvű pizsamás hétvégét. Amikor nem öltözünk fel, játszunk, beszélgetünk, műsort adunk egymásnak, közben a telefont sem vesszük fel, hogy kiszakadjunk a futós-munkás hétköznapokból. Most nincsenek futós hétköznapok, legfeljebb munkásak, ha otthon dolgozunk, de közben a gyerekek nem lődöröghetnek csatakosan, mert szétesnek! Unatkoznak, szoronganak, elvadulnak. Nem arról van szó, hogy szabjuk meg percnyi pontossággal, mit csináljanak, de arról igen, hogy nekünk, felnőtteknek tudnunk kell, az életnek rendje, ritmusa, kerete van. Reggel zuhany, fogmosás, öltözés, fésülködés, reggeli, majd az iskolások emígyen kiglancolva ülnek a laptop elé, hogy tanuljanak, a kisebbek így kezdenek játszani.
Az is jó játék ám, ha segítenek anyunak-apunak pakolni, mosogatni, főzni! És felesleges déli harangszóra ebédelni, de a nap közepén bizony fontos a meleg étel, utána kis pihenés, majd tanulás a nagyobbakkal, és jó esetben egy közös esti program. Társasjáték, beszélgetés, zenehallgatás. Egy ismerősöm tizenöt éves fia DJ-ként mutatta be a családjának a kedvenc zenéit. A szülők megsüketültek, de örültek, hogy megtudták, mit szeret a fiuk, a srác büszke volt. Egy nyolclakásos társasház lakói megbeszélték, délután négytől ötig minden lakásban lehet szelíden focizni. Jó ötlet? Remek!
Nem vagyok normális, mondta tegnap reggel egy kedves kolléganőm, amikor felhívtam, és elmesélte, nem megy sehová, de a családja és a maga kedvéért kifestette a szemét. Pedig nagyon is normális! Valószínűleg ismeri a bölcs, középkori szerzetesek szlogenjét: Ha megtartod a rendet, a rend is megtart téged!
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/14. számában jelent meg.
